Attenberg Családom és más nehéz falatok

1. Auflage 2018
ISBN: 978-963-447-154-7
Verlag: Alexandra Kiadó
Format: EPUB
Kopierschutz: Adobe DRM (»Systemvoraussetzungen)

E-Book, Hungarian, 304 Seiten

Egy regény a félelemrol és a megbocsátásról, a buntudatról és az elfogadásról, a szerepekrol, amiktol szabadulni akarunk, és a kötelékekrol, amik sosem szakadnak el. Aryn Kyle Edie és Richard Middlestein harminc éve osztják meg egymással szerény családi fészküket Chicago egyik külvárosában, kapcsolatuk azonban korántsem idilli; mióta a gyerekek kirepültek, szinte mindennaposak az elképeszto indulattal vívott veszekedések, a helyzetet pedig súlyosbítja Edie étkezési zavara. Az asszony egyetlen öröme, cselekedeteinek legfobb mozgatórugója az étel, minél több és minél zsírosabb, annál jobb. Az orvosok jóslata nem túl biztató: ha Edie nem változtat sürgosen az életmódján, az éjszakai lakomák és a gyorséttermekbe tett titkos kiruccanások hamarosan végezni fognak vele. Miután Richard úgy dönt, elhagyja a feleségét, gyermekeikre, a megrögzött szingli, mogorva Robinra és a könnyelmu Bennyre, valamint Benny feleségére, a rendmániás Rachelle-re hárul a feladat, hogy megmentsék Edie életét. De meg lehet-e vonni az étkezés örömét attól, akinek a habzsolás jelenti az egyetlen igazi boldogságot? Jami Attenberg gyengéd együttérzéssel és intelligens humorral átszott regénye felkavaró éleslátással mesél azokról a családi konfliktusokról és magánéleti nehézségekrol, amikkel mindannyian szembesülünk a mindennapjaink során.

Autoren/Hrsg.

Attenberg, Jami

Leseproben

A legaljasabb tett

Robin édesanyjának, Edie-nek egy héten belül ez volt a második operációja. Ugyanaz a mutét, másik láb. Mindenki azt mondogatta, hogy de legalább tudjuk, mire számítsunk. Robin és a földszinti szomszédja, Daniel ittak egyet ennek örömére a lakással szemközti bárban, az utca túloldalán. Odakint hideg volt. Chicagói január. Robin öt réteg ruhát is magára húzott, pedig csak az úton ment át. Mire odaért, Daniel már részeg volt. Az anyját másodszor vágják fel egy év alatt. Csirió!

A bár egy olyan jellegtelen, színtelen-szagtalan, semmilyen fajta volt. Robinnak nehézséget okozott volna elmondani az útirányt. Volt egy villogó Old Style jel az egyetlen ablakban, de még házszámtáblája sem volt. Valahol a 242. és a 246. között, maximum ennyit tudott volna mondani, ami valami oknál fogva bárkit összekavart volna, de nem Danielt. O tudta az utat.

– Nesze, itt a kettes számú! – emelte poharát Daniel. Most barnát ivott. Rendszerint a világos vagy a félbarna sört kedvelte, de most tél volt. – A jobb vagy a bal lába?

– Tudod, még csak nem is emlékszem… Azt hiszem, teljesen kizártam ezt a fejembol. Hát nem szörnyu? Borzasztó ember vagyok. – Mindez meglepetésként érte, noha nem kellett volna meglepodnie. Az anyja elutasította az egészséges táplálkozást éppúgy, mint a mozgást, így az elmúlt tíz évben rettenetesen elhízott. Két évvel ezelott ráadásul cukorbetegséget diagnosztizáltak nála. Már elorehaladott stádiumban. A diabétesz a katasztrofális génjeivel kombinálva érbetegséghez vezetett a lábában. Ami csupán bizsergésként kezdodött, hamarosan állandó fájdalommá változott. Robin látta az anyja lábát a kórházban közvetlenül az elso mutét után, és émelygett a kékségétol. Hogy nem vette észre az anyja? Vagy az apja? Hogy siklott át ezen a figyelmük? Az orvos beültetett egy kis fémcsövet, egy stentet az anyja lábába, hogy megfelelo legyen a véráramlás. (Robin kíváncsi lett volna, hová megy a vér, amikor nem megfeleloen áramlik.) Az orvos eredetileg egy bypassmutétet akart, de ez a terv mindenkit megrémített. Még most is ehhez ragaszkodott, legalábbis Robin testvére, Benny szerint.

– Ez könnyen eldurvulhat – magyarázta neki. – Figyelmeztetett minket.

De Edie megegyezett az orvossal, megígérte, hogy jól fog viselkedni. Harmincöt évnyi ügyvédi pályafutással a háta mögött pontosan tudta, hogyan nyerjen csatát. Hat hónappal késobb Edie még mindig nem változtatott az életmódján, egyetlen lépést sem tett azért, hogy segítsen magán, s már megint itt tartottak.

– Nem arról van szó, hogy nem érdekel – magyarázta Robin. – Egyszeruen csak nem akarok tudni róla. – Már így is túl sokat tudott. Ez volt a nagy büdös, való élet, ami egyenesen az arcába csapott, és nem akart vele kezdeni semmit sem.

Múlt hétvégén hazament a kertvárosba, ahol felnott, és ahonnan tizenhárom éve úgy menekült el, hogy remélte: soha nem kell visszatérnie. De hazament, hogy szembenézzen ezzel az orülettel, és amit talált, az már túl sok volt. Az anyja felvette a vasútállomás elott, aztán elindult a kocsival, és leparkolt a sarkon túl egy mozi elott. Késo délután volt, az iskolában, ahol Robin tanított, épp félnapos tanítás volt. (Már voltak kósza gondolatai arról, hogy mihez kezdjen a szabad délutánnal: egy hosszú futás a tó körül a nap legmelegebb szakában, vagy esetleg egy korai ivászat Daniellel… De ebbol nem lett semmi.) Az idos lakosok úgy sétáltak kifelé a moziból, mint egy lassított felvételen. Néhány hivatásos anyuka vonszolta a totyogó gyerekét a park felé az utcán keresztül. Robin majdnem kivetette magát a kocsiból utánuk. Vigyetek engem is magatokkal…

– Volna itt valami, amit el kell mondanom neked, mielott hazaérünk – sóhajtotta az anyja, nehezen lélegezve, esetlen, nagy teste szormekabátba burkolva, testébol semmi nem látszott ki, csupán hamuszürke arca, petyhüdt álla és vastag, ráncos nyaka. – Apád elhagyott. Elege lett.

– Ez valami vicc… – szólt Robin.

– Ez az igazság – válaszolt az anyja. – Lelécelt, és nem is fog visszajönni.

Robinban csak késobb tudatosult, hogy milyen bizarr módja ez a közlésnek. Mintha az apját mindig is úgy tartották volna, mint valami háziállatot, csapdába ejtve a szarfoltos újságpapírral bélelt szuk kalitkájában. Apja iránti érzései abban a pillanatban gyökeresen megváltoztak. Az anyja nehéz eset volt, a helyzet pedig rázós. Az apja menekülore fogta, de Robin soha nem ítélte el a gyávaságot; hiszen ez is csak egy döntés. Még mindig utálta magát, amiért így gondolkodott. Ez itt az anyja, beteg, és segítségre van szüksége. Feladva kétségtelenül törékeny erkölcsi normáit, Robin tudta, hogy csak egyetlen nyilvánvaló ítélet születhet. Apja döntése megvetendo volt. Gondolatmenetének nem adott hangot, csupán a végso elhatározásnak. Az apja sohasem érdemel bocsánatot. A történtek elott sem kedvelte ot túlzottan, noha szerette, de nem kellett hozzá túl sok, hogy érzései elmozduljanak egy olyan irányba, ami már a gyulölethez áll közel, vagy legalábbis a szeretet megsemmisüléséhez.

Az anyja zokogott. Robin megérintette a kezét, majd óvatosan átkarolta a vállát. Edie reszketett, ajka elkékült. Egyetlen lépésnyire a haláltól, gondolta Robin. Bár nem volt orvos.

– Jobban kellett volna bánnom vele – mondta az anyja. Robin nem tudott vitába szállni vele, így minden, amit tenni tudott, az volt, hogy az apját vádolta. Richard Middlestein egy életre szóló szövetséget írt alá Edie Herzennel. És Edie még mindig élt. És mivel a mutét olyan irrelevánsnak tunt ebben a pillanatban, Robin nem is akarta zaklatni azzal, hogy az egészségérol faggatja.

A bátyja, Benny volt az, aki általában gondját viselte. Robin elment ugyan az elso mutétre, ugyanúgy ott ült néhány órát a váróteremben, mint mindenki más – unalmas volt. Mindenki tudta, hogy minden rendben lesz vele, ez csak egy egyszeru beavatkozás, és még aznap éjjel kiengedik a kórházból – aztán a következo mutét alkalmával azt hazudta, túlságosan elfoglalt. Robin azt gondolta, büntetlenül megúszhatja, még ha ez borzalmas emberi lénnyé is teszi. Megbízható, eros, családszereto bátyja, Benny, aki két várossal arrébb élt a szüleiktol, persze ott volt. O, a plasztikázott orrú felesége, az unokahúga, Emily, az unokaöccse, Josh, mindenki türelmesen várakozott az apjuk mellett, hogy Edie túl legyen az egészen. Na, hány aggódó gyermek kell hozzá, hogy becsavarjunk egy villanykörtét?

De a legutolsó trauma valami új, valami rendkívül szokatlan volt. Az elhagyatottság érzése összetörte a szívét. És Benny még csak távolról sem volt felkészülve arra, hogy valami ilyesmivel kelljen szembenéznie. Robin fejben elkezdte összeszedni, hogy ki tudna esetleg segíteni az anyján: régi barátok a zsinagógából, Cohnék, Grodsteinék, Weinmanék és Frankenék.

Negyven éve ismerték már egymást. De ok még mindannyian házasok voltak, és tudták, hogy ez nem az o dolguk. Nem, ez Robin szakterülete volt. Mindig is szingli volt, aminek talán megvolt az oka. Itt most rá volt szükség.

– Határozottan nem vagy borzasztó ember – mondta Daniel. Megvakarta puhának tuno szoke szakállát. Robin hónapokig fantáziált arról, hogy milyen puha lehet. Rajta minden olyan puhának és vigasztalónak tunt, de valahogy enyhén gyengének is. Szakálla, bajusza, a haja, szorzete a mellén és a hasán – az elmúlt nyáron látta párszor, ahogy elterpeszkedve napozik a hátsó verandán egy kifakult függoágyban – aranyló és pihekönnyu volt. Egyszer meg is próbálta megveregetni a fejét, csak hogy érezze, milyen érzés megérinteni a haját, de félreértette a kézmozdulatát, mintha egy pacsit akart volna neki adni, és már emelte is a saját kezét, hogy a levegoben találkozzon az övével, így nem maradt már választása, mint belecsapni.

Akárhogy is, az csak haj volt. Nem kellett, hogy megérintse. Megvolt neki a saját haja, ami a maga módján szintén puha volt, fekete, göndör, drótszeruen rugalmas, de még mindig puha.

Egyébként is, ott volt még a többi dolog rajta: a világos-félbarna-barna sör okozta úszógumi, ami boven a nadrágja öve alá lógott, mint egy személyi légzsák; a kinyúlt és fakó flanelingek lyukas zsebekkel és mandzsettával, a fehér-kék farmerek és kordnadrágok elnyutt térdekkel, a magas szárú Converse, aminek a talpát ragasztószalag tartotta össze. A véreres szemek. A kisebesedett körömágyak. A rengeteg ido, amit a neten töltött (oké, hogy ez a munkája, de attól még aggasztó). Az egyetlen alkalom, amikor elhagyta a házat, az volt, amikor leugrott ebbe a bárba, vagy amikor Robin kirángatta ot egy-egy sétára a melegebb napokon.

– A pasid, Daniel – a szobatársa, Felicia így emlegette.

– Nem a pasim – tiltakozott.

– De úgy viselkedsz, mintha az volna – vágott vissza Felicia. – Mirol beszélgettek azokon a ti hosszú sétáitokon?

Robin anyjáról beszélgettek. Legalábbis mostanában.

– Nem tudom, hogyan tudnék segíteni neki – panaszolta Robin.

– Azt hiszem, egyszeruen csak ott kellene lenned mellette – válaszolta Daniel.

Tudta, hogy ez az, amit elvárnak tole, de valahányszor felszállt a hazafelé tartó...