Avoledo A gyermekek keresztes háborúja

1. Auflage 2017
ISBN: 978-963-405-864-9
Verlag: Európa Könyvkiadó
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 400 Seiten

Az ég gyökerei után itt a folytatás, A gyermekek keresztes háborúja, egy trilógiára tervezett mu második része.
A Tribuláció után sötétség borult a világra. Sötétség és fagy. Vegetáció csak a metró állomásain. Élelem, ivóvíz alig. Hús: jobb esetben patkány, a rosszabbikról hallgatunk. Gyerek? Kevés. Városok csakis a föld alatt - egyáltalán mi az, hogy város? Például Velencét ez a generáció már hírbol sem ismeri.
John Daniels atya pedig éppen onnan érkezett háromhavi fényes nappal megtett út után a szánjával, amelyen egy nukleáris robbanófejet vontatott a valaha volt Milánóig embertelen körülmények között, egyes-egyedül.
'- És hol az a bizonyos szán? A felderítok, akik összeszedtek téged, semmiféle szánt nem láttak.
- Ellopták.
- Vagy úgy. És ki lopta el? Azok, akik kis híján agyonvertek?
- Nem azok voltak, hanem a szektatársaik. Más arcok, de ugyanaz a népség.
- A Harag Fiai?
- Ezek szerint ti így hívjátok oket.
- És mit vittél a szánkón? Netán ajándékokat a jó gyerekeknek?
Daniels elmosolyodott.
- Igazából csak egyetlen ajándék volt rajta. Egy nagyon rossz embernek vittem volna. De sajnos ellopták.
- Te a rosszaknak hozol ajándékot?
- Ajándéka válogatja.'
Az ég gyökerei-ben megismert John Daniels ennek az 'ajándéknak' a visszaszerzéséhez keres szövetségeseket Milánó romjai között. Nem a legjobb lelkiismerettel, félig-meddig vakon, öregen. Mert mindenképpen át akarja adni.
Talán a bosszúért. Talán a gyerekekért. Talán az égi - vagy a földi - szerelemért.

Autoren/Hrsg.

Avoledo, Tullio

Leseproben

1
 
MEGMARAD?
– Megmarad? – kérdezte az Ügyvivo, ferde pillantást vetve a piszkos takaró alatt fekvo férfira. Az Anya lehajtotta a fejét, a nyakláncára fuzött baba haját csavargatta. Régen Barbie volt a nevük ezeknek a nyúlánk babáknak. Tizenegy másik Barbie feje csüngött még a nyakláncra fuzve. Csak az Anya meg az Ügyvivo tartózkodott a külso gyengélkedoben. Csak ok ketten, meg az a nyugtalanító jelenség: az idegen. – Igen, megmarad. Nem is értem, hogy hogyan, de életben marad. Bár lehet, hogy nem fog neki örülni. Van valami különös ebben az emberben. Valami roppant különös. Árnyak veszik körül, és az árnyak mintha belole magából jönnének elo. Soha nem láttam még ilyen aurát. Az Ügyvivo szíve szerint legyintett volna, hogy az aura meg más efféle halandzsa legfeljebb a tudatlan Polgároknak való, nem a magafajta muvelt embernek. De nem mert feleselni. A Városban mindenki tart a Kegyelem Anyjától. O ápol, ha megbetegszel, és o küld át a Bácsinak, amikor üt az órád. A mostani Anya a Magas Házakból érkezett, tízórányi járásra a Várostól. És ez mindig is így volt: a Kegyelem Anyja mindig másik városból jön. Amilyen döntéseket kell meghoznia, meg amilyen intézkedésekre kényszerül néha, hát nem nagyon menne úgy, ha ismerné az illetot, ha a saját városa lakójáról lenne szó. Ezért aztán az Anyák mindig más városból jönnek. És ez mindig is így volt a mennydörgés napjai óta. – Kiderült, honnan jött? A no megrázta a fejét. Nyakéke, egy csontfüzér, melyet o régiesen sztetoszkópnak hívott, olyasformán zördült meg, ahogyan a dobókockák koccannak össze a kaszinó zöld posztós játékasztalán. – Nem a mi városainkból való. Egészen biztosan messzebbrol érkezett. És mintegy az iménti állítását bizonyítandó, ujjainak gyors mozdulatával egy összehajtogatott kendot húzott elo az öltözéke ráncai közül. Kibontotta. Az Ügyvivonek a lélegzete is elállt, amikor meglátta. – ÖLD MEG! – kiáltott fel olyan hangosan, hogy az Anya összerezzent. – ÖLD MEG! – rivallta rémülettol eltorzult hangon. Hátrahokölt, habzott a szája, mint akit az Éjszakai Lények haraptak meg. A takaró alatt fekvo idegenre mutatott. Az Anya a fiatalember reakciója láttán maga is ijedten ugrott fel ültébol. Hosszú szövetruhája – melyet o maga köpenynek hívott – felfeslett oldalsó varrásának résébol újabb füzérek: patkánykoponyákból fuzött nyakláncok villantak elo. Gyors mozdulattal elkapta az Ügyvivo karját, aki már a pisztolya után matatott az övtáskában. – Ne csinálj ostobaságot. Az Ügyvivo nyöszörögve próbálta kiszabadítani a karját az Anya kezének szorításából. – Ez egy gyilkos! Az Anya éppen azon tunodött, milyen érvvel vágjon vissza, amikor a jövevény halk, fátyolos hangja hallatszott a priccs felol: – Nem… vagyok… gyilkos. Hályogos szeme meron nézte Ügyvivot. Aztán az Anya jobbját. A gyógyítóasszony kezének ujjai kinyíltak, mintha gazdájuk akaratának engedelmeskednének, és elobukkant a tárgy, amely annyira kihozta a sodrából az Ügyvivot: egy nehéz, szürke fémbol ügyetlenül megmunkált, pár centiméter átméroju szemgolyó. Az idegen kinyújtotta a karját. Mutatóujjának törött körme az Anya kezének irányába mutatott, az ólomszem felé, melyet o maga nem láthatott. – Az ott… nem az enyém… Azoktól vettem el… akik… megtámadtak. – Hányan voltak? – Sokan… nekem sokan… – Ok vakítottak meg? – Nem. Nem ok… tették. Régebben… történt. A férfi keze erotlenül hullott vissza a rongyos takaróra. – Adjatok innom. Kiszáradt a torkom. Az Anya csészét emelt a szájához. A víz zavaros volt, az íze rémes, a jövevény mégis az utolsó cseppig kiitta. Az Ügyvivo levette a kezét a pisztolytáskáról. – Ha vak vagy, honnan tudod, mi történt valójában? Honnan tudhatnád, hányan támadtak rád? Az idegen elmosolyodott. Üres tekintete az Ügyvivo arcára meredt. – Tudom, és kész. A fiatalember megvakarta a szakállát, amivel egy fészekaljnyi tetut riasztott fel. – Menj ki – szólt oda az Anyának. – Na de… – Ne vitatkozz! A no az ajkába harapott, és lehajtott fejjel kiment a szobából. Az Ügyvivo lekuporodott a földre az idegen priccse mellé. – Eloször is azt mondd meg, honnan jössz. – Úgysem fogod elhinni. – Azt hadd döntsem el én. – Velencébol jövök. – Velence? Az meg mi? – Egy város. – Nem létezik ilyen nevu város. Az összes várost ismerem, de amit te mondasz, az nincs köztük. A mocskos takaró alatt fekvo ember felsóhajtott. – Mit ismersz a külvilágból? Az Ügyvivo melle kidagadt a büszkeségtol. – Sokat utaztam. Ismerem a Magas Házak városát, meg a Vaskapuk környékén lévoket is. – Mit értesz te város alatt? Az Ügyvivo megvonta a vállát. – Mi az a város szerinted? – Ugyan már, hiszen mindenki tudja. – Azért csak áruld el. – A város… Hát a város az az, ahol egy csomó ember él együtt. Mint mi. – Úgy érted, egy törzs? – Dehogyis! A törzs… az olyan, mint a kalózok, vagy mint az indiánok. Csak egy rakás vadember. Város az, amikor civilizált emberek fognak össze. – És te vagy a fonök ebben a… városban? A polgármester? – Nem, én Ügyvivo vagyok. A Szükséghelyzetben nincs polgármester. Majd ha vége lesz, választunk polgármestert, lesznek választások, plakátok meg minden. Egyelore csak Ügyvivo van, aki én volnék. A jövevény vaksi tekintete lassan végigpásztázta a barlangszeru helyiség falait, mintha látna. Bólintott. Az Ügyvivo ámulva figyelte. – Hányan vagytok? – kérdezte az idegen. – Miért akarod tudni? – Azt hiszed, árthatnék nektek, ha megtudom? Olyan fontos információ ez? Egyedül vagyok, megsebesültem. Vak vagyok. Mit árthatnék nektek? Gondolom, odakint legalább két or áll, akik azonnal lándzsahegyre tuznek, amint megpróbálnék lelépni innen. – Három – hazudta az Ügyvivo. – Hárman vannak az orök. És nem lándzsájuk van. Hanem pisztolyuk – tette hozzá, iparkodva, hogy eléggé magabiztosan csengjen a hangja. Az idegen megrázta a fejét. – Ketten vannak. Fiatalok, tapasztalatlanok, és lándzsájuk van. A fiatalabbiknak csikar a hasa, már jó ideje ki kéne mennie a latrinára, de fél, hogy megbünteted, ha elhagyja az orhelyét. Azt tanácsolom, engedd ot ki, máskülönben hamarosan elviselhetetlen buz lesz. Az Ügyvivonek kikerekedett a szeme. – Ami pedig a pisztolyokat illeti – folytatta a jövevény –, nem is igaziak. Az én idomben kutyariasztónak nevezték az ilyet. Nagyot durran, de nem bánt. Lehunyta a szemét, a furcsa fehér szemét, melytol az Ügyvivonek a hideg futkározott a hátán. – Hány éves vagy? – kérdezte aztán suttogva. – Mit érdekel az téged? – Légy szíves, mondd meg, hány éves vagy. – Huszonöt – hadarta az Ügyvivo. A jövevény hosszan eltunodött a válaszon. Az Ügyvivo ritkás szakállán átütött arcának ideges pírja. – Miért vagy olyan ideges? – kérdezte az idegen nyájasan. – Nem vagyok ideges. – Érzem az izzadságod szagán – vágott vissza amaz. – Szóval hányan vagytok? Hány ember él ebben a városban? – Miért kellene az orrodra kötnöm? – Mert tudni szeretném. És mert nem tudom ellenetek fordítani ezt az információt. Nézz rám. Az Ügyvivo szót fogadott. Soha nem látott még ilyen öreg embert. A Város legidosebb embere a Kegyelem Anyja volt, oelotte meg a Mama, aki megmentette oket a Szükséghelyzet idején. De a Mama alig tíz évvel volt idosebb az elveszett gyermekeknél, és fiatalon meghalt. Ez az ember tényleg öreg. Hosszú, ápolatlan szakálláról az a történet jutott eszébe az Ügyvivonek, amit a Mama mesélt nekik a tengerészrol, aki a világ végéig üldözött egy nagy fehér bálnát. – Annyira öreg azért nem vagyok – tiltakozott a jövevény, mintha a gondolataiban olvasna. – Hány éves vagy? – Nagyjából veled egyidos voltam a Tribuláció idején. Amit te Szükséghelyzetnek nevezel. Mindenki másként hívja, de a lényeg ugyanaz. Azon a napon minden elveszett, a reményt kivéve, és abból se sok maradt. Az emberi faj, úgy látszik, kihalásra ítéltetett… Az Ügyvivo bosszúsan legyintett. – Nem érek rá ilyen csekélységekrol vitázni. Igyekezz pontos választ adni. Tudni akarom, ki vagy, és hová tartottál, amikor a Harag Fiaival találkoztál. Már ha egyáltalán valóban így történtek a dolgok. – A Harag Fiai, így hívjátok oket? Találó név. Imádkoztak, mialatt ütöttek-vágtak. Mint a veszett ördög. Közben meg latinul zsolozsmáztak. Egyetlenegy hozzájuk fogható orültet ismertem életemben. Egy prédikátort, aki egy óriási kamionnal vándorolt, a kamionban volt a temploma. Csakhogy...