Croft A no, aki máshol ébredt

1. Auflage 2018
ISBN: 978-615-5676-82-6
Verlag: Ulpius Baráti Kör
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 400 Seiten

Arra ébredsz, hogy a férfi melletted halott.
De aki mellett fekszel, az nem a saját férjed. És az ágy nem a saját ágyad.
Tara Logan imádja tökéletes kis családját: a férjét, Noaht és két tizenéves gyermekét, Rosie-t és Spencert.
Boldogsága azonban darabjaira hullik, mikor a szomszédban ébred, Lee Jacob ágyában, de fogalma sincs, hogyan került oda, vagy hogy mi történt kettejük között. A legrémesebb, hogy a férfit leszúrták.
Tara lánya egyre kezelhetetlenebbé válik, férje egyre huvösebb vele, s a noben felmerül a gyanú, hogy valaki a közelében tudja, mi történt azon az éjszakán. Mikor a rendorség látókörébe kerül, rádöbben: ezt neki kell kiderítenie.
De mibe kerül Tarának az események feltárása, és túlélheto-e az igazság?
Tegnap még a tiéd volt a tökéletes élet. Ma rá kell döbbened, hogy az egész csak hazugság.
Hátborzongatóan lebilincselo, fordulatos pszichológiai thriller A lány a vonaton és a Holtodiglan rajongóinak, amely hónapokig állt a bestseller listák élén.

Autoren/Hrsg.

Croft, Kathryn

Leseproben

ELSO RÉSZ
ELSO FEJEZET
24 órával korábban Az ágyban fekszem, és figyelem, ahogyan Noah csomagol. Módszeres és pontos, kipipálja a holmikat a „Becsomagolnivalók” listán, amelyet napokkal ezelott írt össze a telefonján. Mindent gondosan behelyez a makulátlan boröndjébe, minden négyzetcentiméternyi helyet maximálisan kihasznál. Elmosolyodom magamban. Ez Noah. A totális ellentétem. –?Várod már, hogy egyedül a tiéd legyen a ház? – kérdezi. – A változatosság kedvéért lesz egy kis nyugalmad. Igen, várom. Szeretem a gyerekeimet, és szeretem Noah-t, de vissza kell térnem önmagamhoz, ha csak egy hétvége erejéig is. Ritka az ilyen alkalom, amelyet a leheto legjobban ki kell használnom. – Csak aggódom Rosie miatt – árulom el neki. – O… nos… –?Történt valami más is? – Noah abbahagyja az egyik póló hajtogatását, és kutatóan az arcomba néz. Mindig azt hiszi, hogy nem mondok el neki mindent a tizenhét éves lányunkkal kapcsolatban. De ha el is titkoltam elole valamit, csak azért tettem, hogy megorizzem Rosie bennem való bizalmát. Nem mintha ez különösebben érdekelné Rosie-t. Mindketten ellene vagyunk. Felülök, és felhúzom a térdemet az államhoz. – Semmi új. De még mindig Anthonyról beszél. – Várom a robbanást. –?Ó, Krisztus szerelmére! Azt akarja, hogy megint kijöjjön a rendorség? Miért nem hagyja békén azt a szegény fickót? Nem érdekli ot. Történet vége. De Rosie világában nincsen vége. Anthony hetekig járt utána, elbuvölte ot Rosie szépsége, amelyet mindannyian világosan látunk, de aztán egyetlen csók után elveszítette az érdeklodését. Megtörténik az ilyesmi. Legtöbben továbblépünk az elutasítás után, de nem Rosie. Nem ez volt az elso kiborulása, és nem is ez lesz az utolsó. Ez csak az, amivel éppen meg kell birkóznunk. –?Minden rendben lesz – nyugtatom Noah-t. – Éppen csak megemlítette ot, ennyi az egész. Azt hiszem, hogy látta ot az iskolában, és ez… szóval, kiváltott valamit. – Mert Rosie-nál mindig kivált valami valamit. Még az sem kell, hogy köze legyen az aktuális traumájához. Noah nagy sóhajjal újrakezdi a hajtogatást. – Megint el kell ot vinnünk dr. Marshallhoz. Legutóbb is segített, nem? Nem igazán. De, mivel nem volt jobb ötletem, megpróbáltam ot visszavinni hozzá, de csak hatalmas ellenállással találkoztam. Visítással. Kiabálással. Törékeny tárgyak összetörésével. Csenddel, ahogy visszahúzódik önmagába, és nem áll szóba senkivel. És aztán végül a másik Rosie-val. A Rosie-val, aki meggyoz minket arról, hogy jól van, elhiteti ezt velünk, hogy lemondjuk a találkozót az orvossal, mert attól félünk, hogy csak rabolnánk az idejét. Nem is tudott válasszal szolgálni. A szája azt mondta, hogy depresszió, de a szeme egészen másról vallott. Rosie ki fogja majd noni. Csak figyelemre vágyik. Most pedig tunjenek innen, és birkózzanak meg vele. –?Ellenorzés alatt tartom a helyzetet – mondom –, te csak koncentrálj New Yorkra. Szerezd meg az üzletet. – Magamban pedig azt gondolom: ne gyere vissza, és mondd nekem azt, hogy megint megtörtént, hogy mindezek után rossz helyen vagy itt velünk. Noha becipzározza a boröndöt, és lehúzza az ágyról, leteszi a szoba sarkában, félre az útból. Odalép hozzám, és gyengéd csókot nyom a homlokomra. –?Gondoskodj róla, hogy befejezd a festményedet. Tudom, hogy nektek, muvészlelkeknek megfelelo hangulatba kell kerülnötök, de vasárnap este újra itt vagyunk. Már kiszámoltam, mennyi idom lesz: ötvenhat óra. Ötvenhat óra, hogy befejezzem a London Art Gallery pályázatára beadandó muvemet. Csekély az esélyem nyerni, de a díj egy kiállítás a galériában, ezért beleadok apait-anyait. És hihetetlenül nagy segítség, hogy üres lesz a ház. Ráadásul kikapcsolhatok, nem kell az iskolával, a diákjaim fegyelmezésével és foleg a kollégámmal, Mikey-val foglalkoznom. Noah félbeszakítja a gondolataimat. – Szóval, Spencer a szüleidnél lesz, Rosie pedig átmegy Libbyékhez? Jobban érezném magamat, ha mindketten anyáddal és apáddal maradnának. Ezen már háromszor végigmentünk tegnap óta. És minden egyes alkalommal mondtam neki, hogy igen, kétszer is egyeztettem Libby szüleivel, hogy Rosie egész hétvégén velük lesz. Mindent lerendeztünk. És Bernadette tud Rosie problémáiról. A fél szemét rajta tartja majd a lányunkon. –?Emlékszel, mi történt legutóbb? – kérdezem. – Nem akarom a szüleimet még több stressznek kitenni. Elhúzza a száját, és tudom, hogy felidézi a két hónappal ezelott történteket. Visszaemlékszik a fájdalomra, amit a szüleimnek okozott, mert jelenteniük kellett a rendorségen, hogy eltunt az unokájuk. – Hm. Igaz – jegyzi meg. Aztán ismét felsóhajt: ezt a sóhajt csak Rosie képes kiváltani belole. Az eloszoba felol hallom, hogy kinyílik egy ajtó, padlódeszkák nyikorognak. Csak tíz perc múlva lesz hét, szóval tudom, hogy Spencer lesz az, végigoson a folyosón, hogy ne ébressze fel a novérét. Jó néhányszor mondtam neki, hogy Rosie egy hurrikánt is képes átaludni, de szerinte jobb óvatosnak lenni. Spencer korán kel, hogy élvezhesse a vihar elotti csendet. Elfelejtettem tegnap szólni neki, hogy Rosie-nak ma nincsenek órái, így zéró esély van rá, hogy délután egy elott kidugja az orrát a szobájából. –?Ó, remek, Spencer fenn van – jegyzi meg Noah. – Láthatom ot, mielott elmegyek. A taxi félóra múlva itt van, ideje zuhanyoznom. Eltunodöm, vajon Noah elköszönt-e tegnap Rosie-tól, de nem kérdezem meg tole. Ez csak újabb hosszú beszélgetést robbantana ki, és szükségem van rá, hogy ezt az idot Spencerrel töltsem. A földszinten figyelem, ahogy a fiúnk gabonapelyhet önt egy tálba, és elcsodálkozom, mennyire különbözik Rosie-tól. Mennyire könnyu vele. Nincs kedvencem, és még a szívem és az eszem rejtett mélységeiben is egyformán szeretem mindkettojüket. De Spencer esetében ez sokkal könnyebb. –?Anyu, meg fogja a nagyi és nagypapa engedni, hogy megnézzek este egy DVD-t? Az izgatott várakozástól kipirul az arca. Nagyon ritkán látni ot boldognak, és még amikor Rosie hisztériázik, olyankor is igyekszik bátornak látszani, a legjobbat látni a helyzetben és a novérében. –?Ez a DVD-tol függ – felelem, és belekortyolok a kávémba, hogy felébredjek. –?Hát, szóval, korhatáros, 15 éven aluliaknak nem ajánlott, de a suliban már mindenki látta. –?Spencer, tizenegy éves vagy. Szóval válassz egy másik DVD-t. Nem tiltakozik ellene, csak megadja magát, és nem sokkal késobb már elégedett ismét, mesél az új angoltanárról, aki most kezdett az iskolájukban dolgozni. Nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak, amikor azt mondja, hogy senki nem ad a tanárnak egy esélyt, de o kedves volt vele, mert a no nem tett semmi rosszat. A szavai megerosítenek abban, hogy valamit biztosan jól csinálok. –?Apu! – kiált fel Spencer, amikor Noah belép, a haja még nedves a zuhanyozás után. Noah odaugrik hozzá, és összekócolja a haját, megöleli. És a kávéscsésze mögött mosolygok a jeleneten. De hiányzik Rosie. A Rosie, akit ismerek, ott van valahol. Késobb, miután lezuhanyoztam és felöltöztem, készen állok, hogy festeni kezdjek a télikertben. Elottem áll az egész nap, és izgatottan várom, hogy lássam, mit tudok alkotni. Már eldöntöttem, hogy egy tavat fogok festeni – egy hatalmas fa ágai kinyúlnak föléje, próbálják megérinteni a szétszóródott, vízen lebego leveleket –, ami csak a képzeletemben él. Nem hallom Rosie-t közeledni, amíg meg nem áll közvetlenül mögöttem. Csak délelott tíz óra van, de már szuk farmert és laza, V kivágású pólót visel. A cipoje ugyanolyan korallszínu, mint a felsoje, és csillogó sötét haja a vállára omlik. Mindig csinosan néz ki. –?Szia, anyu – köszönt, és a festoállványra kukucskál. – Mit fogsz festeni? Bólint, amikor elmondom neki, hogyan döntöttem, és halvány mosoly ömlik el az arcán. –?Egy tájkép. Jó ötlet. –?Készen állsz indulni Libbyhez? Elvigyelek? –?Nem kell, Putney-ban találkozunk. Busszal megyek. Bár Putney nincs messze Richmondtól, nem tehetek róla, de aggódom. Ám a jelek szerint Rosie ma jó hangulatban van, nyugodt, és tudom, hogy várta ezt a hétvégét. –?Oké, ha biztos vagy benne. –?Ne aggódj miattam állandóan, anyu. Jól vagyok. Oké? Így hát megnyugszom egy kicsit, mert ez a Rosie önbizalmat sugároz. Olyan, amilyennek mindig szeretném látni. Megszorítom a kezét, és merem remélni, hogy túl van a legrosszabbon. Hogy elfelejtkezett Anthonyról. –?Akkor, szia – mondja, és kilibeg az ajtón, mint egy...