E-Book, Hungarian, 376 Seiten
Reihe: Gold Book
Csikász Megátkozottak
1. Auflage 2021
ISBN: 978-963-426-478-1
Verlag: Gold Book
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection
Az Árpádok alkonya
E-Book, Hungarian, 376 Seiten
Reihe: Gold Book
ISBN: 978-963-426-478-1
Verlag: Gold Book
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection
1286. Erzsébet anyakirályné IV. László király udvarába rendeli rokonukat, Arbuzt, a kun fourat, hogy tanácsaival szolgálja a megrendült hatalmú uralkodót. A kun tanácsadó azonnal szembesül a foúri vetélkedésekkel és belharcokkal, és a huség látszatának megtartása mellett a saját útját kezdi járni. Az Ezüst sávok, arany liliomokból ismert Ócsárd nembeli András és Letenyei Zsigmond még IV. László királyi testorségének fiatal száznagyai, akik az árulások és intrikák közepette is huségesen szolgálják a királyt, ám egy ifjú nemes, Vönöcki Sándor Budára érkezése tragikus fordulatot eredményez mind az o életükben, mind az ország sorsában.
Csikász Lajos új regénye az eddigieknél árnyaltabb képet ad az 1286-1290-es évek Magyarországáról, és önállóan olvasható elozménytörténete a szerzo Anjou-lobogók alatt címu sorozatának. Az olvasó nem csak a Kun László királyságát feszíto ellentétekrol és viszályokról tájékozódhat, de elmerülhet a 'liliomos' kötetek szereploinek eloéletében és megértheti azokat az ellentéteket, amelyek mintegy másfél évtizeddel ezen regény eseményei után meghatározzák a cselekedeteiket.
A regény IV. (Kun) László (1262-1290) Árpád-házi királyunk uralkodása idején játszódik. IV. László gyermekkorára rányomta bélyegét nagyapja, IV. Béla, és apja, V. István szinte folyamatos viszálykodása. Béla még magát Lászlót, és anyját, Kun Erzsébetet is elfogatta és bezáratta egy idore.
IV. László uralkodása során szembekerült a nagyapja és apja idején a bokezu királyi adományoknak köszönhetoen megerosödött fonemesi családokkal - az Anjou-kor történetébol jól ismert Csákokkal, Abákkal, Borsákkal, Koszegiekkel -, Ottokár cseh királlyal, viszont sikerült szövetséget kötnie Habsburg Rudolf német királlyal.
László a 'Kun' nevet a tatárjárás elott behívott, majd eluzött, késobb IV. Béla által újra letelepített kunokkal való rokonsága és irántuk tanúsított vonzalma miatt kapta. A félig pogány kunok megtérését és tartós letelepedését szorgalmazó törvények pápai kikényszerítése után azonban az o támogatásukat is elvesztette, mi több, halálát kun kezek által lelte.
Autoren/Hrsg.
Weitere Infos & Material
1.
Kora reggeli szello ringatta a fák leveleit, a nemrég felkelt nap lassan emelkedo arca rot fénybe vonta az ég alját. A vizenyos rétek és helyenként zölden bólogató nádfoltok fölött az éjjeli pára néhol szinte köddé surusödo pamacsai mosták fakóvá a vörös sugarakat, miközben a gyenge széllökések lustán kavargatták a tündérfátylakként lebego, sejtelmes tüneményeket. Csupán a még alacsonyan járó, veresréz tányérként tündöklo korong máris érezheto ereje jelezte, hogy hamarosan dögletes hoség telepszik a tájra, mint ahogyan Kisasszony havában az általában történni szokott. Álmos szemu kuvik tollászkodott a tölgylomb rejtekén, szeszélyesen csapongtak az utolsó denevérek, majd – szinte varázsütésre – eltuntek a levegobol. Mintha erre várt volna, megállt és a pillanatra csodálkozott a természet: a szél elült, a mind ritkább éjjeli hangok végleg elnémultak, a levelek mozdulatlanná merevedtek. A boséges harmat utolsó cseppjei gyémántokként ragyogtak a fuszálakon, mintha az éjszaka csillagai földre szálltak és még egyszer felszikráztak volna; egy miatyánknyi idore végtelen béke és nyugalom ereszkedett a tájra. Valahol felsírt egy nyúlkölyök, a varázs elmúlt. Felzengett a hajnalt köszönto madárdal, a feltámadó szellotol megrezzentek a fák és bokrok lombjai, a nádtetos kunyhók közül felgomolygó vékony füstoszlopok, szaggatott marhabogés, harsány kakaskukorékolás jelezték az új nap kezdetét. Érdsomlyó többször elpusztított, de makacsul mindig újraépített falvában mind többen láttak a dolguk után. Negyvenöt évvel ezelott a Kötöny halála miatt feldühödött és a magyari mezoket elhagyó kunok égették fel a települést, a váratlan vész elol idejében el nem iszkolt magyarokat pedig rabláncra verve hurcolták magukkal. A könyörületet nem ismero harcosok távozása után visszaszivárogtak a dúlást a gondviselés vagy a jó szerencse révén túlélok, elsiratták és eltemették a halottaikat, az Úrhoz rimánkodva fohászkodtak rabszolgasorba taszított véreikért, aztán fát és nádat vágtak, tetovel koronázták a kormos falakat, és lassan megbékéltek a megváltoztathatatlannal. Mindannyian hálás szívvel fohászkodtak a Mindenhatóhoz, hogy meghagyta életüket, és foszlós cipó helyett nem kell keseru rabkenyeret rágcsálniuk, ám örömük nem sokkal késobb keserves ürömbe fordult. Béla király botorul vezetett hadai fölött gyilkos tort ült a halál, a muhi puszta füvét magyar vér hizlalta kövérre, a napkeletrol elozúduló sátáni hordák pedig végigdúlták a Kárpátok karéjában elterülo országot. Érdsomlyó maradék lakóit részben leölték, részben pányvavégre kapták az ezerszer is elátkozott Batu kán koarcú gyilkosai – a néhány megmaradó szerint sokkal kegyetlenebbül és lélektelenebbül, mint a nem is oly rég elvonult kunok. A vész elvonultával a makacs érdsomlyóiak kétszer is megfogyatkozott maradéka újból visszatért, és úgy tunt, az Úr végre megelégelte a rájuk mért csapásokat. A tatárok tábort vertek ugyan a közelben, de a dúlás mintha kielégítette volna vérszomjukat: nem bántották a görnyedt háttal hódoló magyarokat. Hagyták, hogy újra megmuveljék a földeket, adót szedtek és senkit sem gyötörtek szükségtelenül, csak érdeme szerint. Ez már értheto volt a környék népének, eddig sem telt másképp az életük. Régen is a földet túrták, halásztak a mocsarakban, az egyház, a földesúr és a király pedig beszedte azt, ami neki járt, és deresre vonatta azt, aki meg kívánta rövidíteni a jussát. Más volt ugyan az uruk, nem értették a szavát, ám a pogányok közé állt renegátok rendben tolmácsolták akaratát. A környékbeliek bizakodni kezdtek a jövoben, már nem is tuntek olyan furcsának a köpcös, vékony bajszú, keskeny szemu, szakálltalan pogányok, akik még nagyokat is tudtak röhögni, ha valamelyik, a tatár szót próbálgató parasztnak összevissza bicsaklott a nyelve. Vidáman kacagtak akkor is, amikor egy hajnalban felzengtek a kürtjeik, körbefogták a falut, a kábán felriadó magyarokba mártották az acélt, majd a lábasjószágot elhajtva távoli hazájuk felé indultak. A harmadik pusztítást csupán néhány lélek élte túl. Most már sokkal óvatosabban bújtak elo az erdok és nádasok rejtekébol, pedig a Mindenható végre tényleg megelégelte a véráldozatot, a vészterhes idok jobbára véget értek: kardtól-tuztol már nem kellett félniük, ám az éhínségnek csak a következo aratás vetett véget. Közben a falu lassan feléledt, sokan menekültek ide az Alföldrol. Aztán felbukkantak a régi ismerosök is… Béla király visszahívta és az ország pusztává vált közepére telepítette a kunokat, ám jócskán akadtak olyanok is, akiknek a déli határ mellett jelölték ki a szállását; hadd védjék csak azt az országot, amely immár a hazájukká vált. Érdsomlyó környéke is a kunok kezére került. A vizenyos-nádas, facsoportokkal, ligetekkel tarkított, ám tágas legelokben meglehetosen szegény vidék nem tudta eltartani a betelepülok hatalmas csordáit, csakhogy a kunok mesterei voltak az alkalmazkodásnak. Jurtáikat megtartották ugyan, de csak ebben különböztek a kunyhókban élo érdsomlyói magyaroktól. Dolgos, fürge kezeik életre keltették az Al-Duna vidékét. Eladták vagy leölték a feleslegessé vált állataikat, ekevas hasított a koromszín televénybe, gyümölcsös- és zöldségeskertek zöldelltek a szálláshelyek közelében, csíkászok és pákászok járták a mocsarak ösvényeit, még délebbre pedig halászok vetették hálójukat a lustán hömpölygo Dunába. Az itt maradt, valamint a tatárjárás óta idevándorolt magyarok megtanulták nyelvüket, beházasodtak közéjük, vagy épp közülük választottak társat maguknak. Így aztán sokan beszéltek kunul az érdsomlyói magyar kunyhókban, és nem volt ritka a magyar szó a közelben álló kun szálláshely jurtái között sem. A békés évek azonban korántsem puhították meg az egykori pusztai harcosokat. Ha a király meghordozta a véres kardot, azonnal megélezték a fegyvereiket, feltöltötték a puzdráikat, nyergeltek, és amerre az uralkodó mutatott, arra fordították lovaik fejét. Kun lovak tiporták Rácország, Ausztria és Morvaország földjét, kun nyilak özöne törte meg Ottokár cseh király seregét. Béla, István és László királyok egyaránt nagy becsben tartották a huséges népet, ám a Fülöp pápai követ követelésére meghozott kun törvények a magyarok ellen fordították oket. A lázadást végül a Hód-tó melletti csatában1 verték le, Oldamur vezér serege maradványaival Havaselvére vonult, a Magyarországon maradók és a Havaselvérol késobb visszatérok pedig ismét fejet hajtottak III. László2 elott. Bár a királyi hatalom fénye a gyozelem után még inkább megkopott és mind több nagyúr dacolt az uralkodó akaratával, a Délvidéket egyelore elkerülték a belharcok és a foúri önkény pusztításai. Nyár volt, színes, szénaillatú nyár. Karcsú, tizenöt-tizenhat éves forma lány hajladozott a kun szállás és az Érdsomlyó falva között húzódó széles legelon. Kora reggel lévén a csordát még nem hajtották ki, így a fehérrel hímzett égszínkék ruhát viselo teremtés egyedül bóklászott a mezon. A hímzés mintája, öltözetének szabása, hajának fonata, no meg nagy mandulaszemei kun származásáról árulkodtak. Kezében kis fuzkosarat tartott, lefelé szegezett tekintete a földet fürkészte, hogy aztán idonként megállva valamit a garabójába rakjon. Már jó ideje serénykedett, aztán kosarát a fube rakta és a hajlongástól görbedt derekát kihúzva megpihent. Tekintete szórakozottan vándorolt végig a tájon. Egy pillanatig elmélázott Érdsomlyó nádtetos kunyhói felett, aztán megállapodott a közelben emelkedo várhegy kettos csúcsán. A hegyteton – még a tatárjárás elott – cölöppalánkkal koronázott sáncvár uralta a vidéket, ám a kutyafeju népség rövid ostrom után felgyújtotta, a védoit lemészárolta. A palánkot azóta sem építették újjá. A sáncot lassan elmosták az esok és felfalták az évek, az elotte mélyülo árkot mind jobban betemette a törmelék, ám a környék népe most is várhegynek nevezte a magaslatot. A lány úgy érezte, már eleget tétlenkedett. Felkapta a kosarat, de mielott továbbindulhatott volna, egy hang szólalt meg a háta mögött. –?Hát ide bújtál? A kun lány halkan sikkantva ejtette el a kosarat, majd megpördült. –?Miklós! Hogy kerülsz te ide? – pillantott örömtol csillogó szemmel a húsz-huszonöt éves fiatalemberre, ám a hangjába némi bosszúság is vegyült. – Nagyon megijesztettél! A budai lányokat is ilyen lopva szoktad becserkészni? –?Azokat nem kell keresgetni – somolygott a legény. – Kirakják az ablakba, amijük csak van. –?Szégyentelenek, és te is az vagy! – perelt a lány, aztán leguggolt és talpra állította a garabót. – Ráadásul az összes gombám kiszóródott. Tyúkgomba, édesapám kedvence – kezdte szedegetni a homokszínu finomságot. Haladatlan munkának ígérkezett, némelyik fej még a körménél is kisebbre nott. – Ej, ne álldogálj már ott olyan bambán! – pillantott fel a fölé magasodó férfira. – Miattad szórtam szét, az a legkevesebb, ha segítesz...




