Fallaci A harag és a büszkeség

1. Auflage 2018
ISBN: 978-615-5617-41-6
Verlag: Ulpius Baráti Kör
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 68 Seiten

Illiberális. Inkorrekt. Igaz.
'Négy éve már, hogy az iszlám nácizmusról, a Nyugat háborújáról, a halál kultuszáról és Európa öngyilkosságáról beszélek. Európa nincs többé, amely puhányságával, tehetetlenségével, vakságával és az ellenség elott behódolásával éppen a saját sírját ássa. Eurábia van' - nyilatkozta egy évtizeddel ezelott a világhíru olasz íróno, Oriana Fallaci.
Fallaci a tole megszokott provokatív oszinteséggel és bátorsággal nyúl az iszlám terrorizmus kapcsán felmerülo kérdésekhez: a dzsihád világméretu fenyegetéséhez, a nyugati világ ezzel kapcsolatos önpusztító engedékenységéhez és képmutató liberalizmusához. Brutális oszinteséggel hajigálja kíméletlen vádjait, indulatos kirohanásait, és olyan kínos igazságokat mond ki helyettünk, amiket a szívünk mélyén mindannyian éreztünk már, de sohasem mertünk megfogalmazni, vagy kimondani. Kérlelhetetlen logikával és ragyogó elmével védelmezi a nyugati kultúrát, és mond ítéletet felette annak vakságáért, süketségéért, mazochizmusáért, konformizmusáért és politikai álkorrektségének arroganciájáért - mindez egyetlen, valamennyiünknek címzett, érzelmekkel teli, prófétai hevülettel és költoi lendülettel megírt levélben.
Liberális bírálói Fallacit gondolataiért fasisztának, rasszistának nevezték és bíróság elé hurcolták. Ez a könyv azonban nem csak örökre megváltoztatja majd olvasójának gondolkodásmódját, de maradandó nyomot hagy a szívében is.
A harag és a büszkeség eddig több mint 3 millió példányban fogyott világszerte, a mai napig megtalálható a sikerlistákon, Fallaci pedig mint egy modern kori Kasszandra, igazodási pont lett a túléléséért harcoló Európa híveinek szemében.

Autoren/Hrsg.

Fallaci, Oriana

Leseproben

Eloszó
A hallgatást választottam. A számuzetést választottam. Mivel, és itt az ideje, hogy kimondjam hangosan és érthetoen, politikai menekültként élek Amerikában. Úgy értem, egy önként választott politikai számuzetésben, amit apám és én mértünk magunkra, amikor rájöttünk, hogy túlságosan fájdalmassá, komplikálttá vált számunkra egy olyan országban élni, ahol az ideálok a szemét közé kerültek, kiábrándultan, sebesülten, sértetten felégettük a hidakat magunk és legtöbb honfitársunk között. Apám Chianti egyik távoli hegyére vonult vissza, ahol a politika, amelynek nemes és egyenes emberként az életét szentelte, nem érhette utol. Én, miután végigkóboroltam a világot, megálltam New Yorkban, ahol köztem és honfitársaim között ott volt az Atlanti-óceán. Ez a párhuzam bizarrnak tunhet, tudom. De amikor a számuzetés befészkeli magát egy kiábrándult, sebesült, sértett lélekben, a földrajzi elhelyezkedés nem számít: higgyék el nekem. Amikor valaki szereti a hazáját, amikor az ember a hazája miatt szenved, nincs különbség, hogy íróként egy tízmilliós metropoliszban lakik, vagy hegylakóként fenn Chianti távoli hegyei között, a kutyája, a macskája és a csirkéi társaságában. A magány ugyanaz. Ahogy a vereség érzete is. Emellett New York mindig is menedéket jelentett a politikai menekültek, a politikai számuzöttek számára. 1850-ben, a Római Köztársaság bukása, Anita halála és az Itáliából való szökés után még Giuseppe Garibaldi is idejött: emlékeznek? Július 30-án érkezett hajóval Liverpoolból, olyan keseruen megbántva, hogy a pallón lefelé jövet az elso szavai ezek voltak: „Amerikai állampolgárságot fogok kérni”, és az elso két hónapban a livornói Pastacaldinál vendégeskedett Manhattanben, az Irving Place 26. alatt. (Erre a címre nagyon jól emlékszem, mivel tizenegy évvel késobb éppen itt kapott menedéket a dédnagyanyám, Anastasìa, aki szintén elmenekült Itáliából.) Azután októberben Staten Islandre költözött, Antonio Meucci vendége lett: a találékony firenzeié, aki feltalálta a telefont, de nem volt elég pénze, hogy megújítsa a szabadalmat, és végignézte, ahogy az o drága találmányát elveszi egy Alexander Bell nevu fickó… Meuccival kolbászkészíto muhelyt nyitottak, amely siker hiányában hamarosan átalakult gyertyaönto muhellyé, Garibaldi egy alkalommal egy feljegyzést hagyott hátra abban a kisvendégloben, ahová szombatonként együtt jártak kártyázni (a Fulton utcában lévo Ventura vendégloben): „Pokolba a kolbásszal, legyen áldott a gyertya, Isten óvja Itáliát, ha tudja.” De mit gondolnak, ki jött Garibaldi elott? 1833-ban Piero Maroncelli: az a hazafi, aki a Spielberg börtönben egy cellában raboskodott Silvio Pellicóval, és aki tizenhárom évvel késobb New Yorkban halt meg szegénységtol és honvágytól sújtva. 1835-ben Federico Confalonieri következett: egy milánói hazafi, akit az osztrákok halálra ítéltek, de akit Teresa Casati (a felesége) megmentett azzal, hogy az osztrák császár lábai elé vetette magát. 1836-ben Felice Foresti: egy ravennai hazafi, akinek a halálos ítéletét az osztrákok elobb életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták, majd tizennégy évre mérsékelték. 1837-ben az a tizenkét Lombard jött, akiket bitófára ítéltek, de az osztrákok (akik, valljuk be, mindig is emberségesebbek voltak a pápánál és a Bourbonoknál) megkegyelmeztek nekik. 1838-ban a legyozhetetlen tábornok, Giuseppe Avezzana, akit távollétében halálra ítéltek, mert részt vett az elso piemonti alkotmányos mozgalomban… És ez még nem minden. Mert sokan jöttek még Garibaldi után: emlékeznek? 1858-ban például Vincenzo Botta történész, aki hamarosan a New York-i Egyetem tiszteletbeli professzora lett. És a polgárháború kezdetén, egész pontosan 1861. május 28-án, éppen ide, New Yorkba érkezett meg a mi Garibaldi Gárdánk, és alapította meg a Harminckilencedik N.Y. Gyalogezredet. Igen, a legendás Garibaldi Gárda, akik az amerikai zászló mellett ott vitték azt az olasz zászlót is, amely alatt 1848 óta harcoltak a hazájukért, és amelyre a következo mottót írták: „Vincere o Morire - Gyozni vagy Meghalni.” A híres Harminckilencedik N.Y. Gyalogezred, amelyet a rákövetkezo héten Lincoln elnök szemlézett Washingtonban, és amely a következo évek véres harcai során kitunt First Bull Runnál, Cross Keysnél, Gettysburgnél, North Annánál, Bristoe Stationnél, Po Rivernél, Mine Runnál, Spotsylvaniánál, Wildernessnél, Cold Harbornál, Strawberry Plainnél, Petersburgnál, Deep Bottom Creeknél, egészen Appomattoxig. Ha nem hiszik, nézzék meg azt az obeliszket, amely Ridge temetojében (Gettysburgnél) áll, és egy felirat olvasható rajta az 1863. július 3-án elesett olaszok emlékére (ezen a napon szerezték vissza az ágyúkat Lee tábornok ötödik amerikai gyalogos hadosztályától): „Elhulltak még az élet dele elott/Ki mondaná, hogy túl korán haltak el?/Te, aki gyászolsz, ó, hagyd a könnyeket/Ilyen tett túléli az éveket.” Ami azokat a politikai menekülteket illeti, akik a fasizmus évei alatt találtak menedéket New Yorkban, nos, ezek még számosabban voltak. Én kislányként sokukat ismertem, mert apámhoz hasonlóan ok is az „Igazság és Szabadság” mozgalomhoz tartoztak: ahhoz, amelyet Carlo és Nello Rosselli építettek ki, mielott meggyilkolták volna oket Franciaországban Mussolini francia zsoldosai. Vagyis a cagoulardok. 1924-ben Girolamo Valenti érkezett, aki az „Új Világ” nevu antifasiszta lapot alapította New Yorkban. 1925-ben Armando Borghi, aki megalapította az Olasz-Amerikai Ellenállást. 1926-ban Carlo Tresca és Arturo Giovannitti, akik megalkották az „Észak-Amerikai Antifasiszta Szövetség”-et. 1927-ben a nagyszeru Gaetano Salvemini, aki hamarosan a massachusettsi Cambridge-be költözött, hogy történelmet tanítson a Harvard Egyetemen, ugyanakkor végigutazta az Államokat és beleordította az amerikaiak fülébe Hitler- és Mussolini-ellenes eloadásait. (A nappaliban orzöm az egyik eloadás plakátját. Ezüst keretbe foglaltam, a következo olvasható rajta: „Vasárnap, 1933. május 7-én, délután fél háromkor antifasiszta gyulés az Irving Plaza Hotelben. Irving Plaza és 15-ik utca, New York. G. Salvemini professzor, a nemzetközi híru történész tart beszédet Hitlerrol és Mussolinirol. A gyulés az olasz Igazság és Szabadság Szervezet égisze alatt kerül megtartásra. Belépti díj 25 cent.”) 1931-ben Arturo Toscanini (hu barátja), akit Bolognában Mussolini jövendobeli vejének apja, Costanzo Ciano megbotozott, mivel nem volt hajlandó eloadni az egyik koncertjén a Feketeingesek himnuszát, az „Ifjúság, ifjúság, szépség forrásá”-t. 1940-ben Albert Tarchiani, Alberto Cianca, Aldo Garosci, Max Ascoli, Nicola Chiaromonte, Emilio Lussu: antifasiszta értelmiségiek, akik révén megszületett a „Mazzini Társaság” és az „Egyesült Nemzetek” címu hetente megjeleno magazin… Tehát: itt jó társaságban vagyok. Amikor hiányozni kezd az az Olaszország (és mindig hiányzik), amely nem azonos azzal az egészségtelen Olaszországgal, amire az elején utaltam, csak felidézem ezt a nemes társaságot a gyerekkoromból: elszívunk együtt egy cigarettát, és kérem oket, hogy vigasztaljanak meg. „Nyújtson kezet nekem, Salvemini professzor. Vidítson fel, Cianca professzor. Segítsen felejteni, Garosci professzor.” Vagy Garibaldi, Maroncelli, Confalonieri, Foresti, Avezzana és a többiek dicso szellemét idézem meg. Meghajlok elottük, brandyvel kínálom oket, lejátszom nekik a Nabucco-kórus felvételét a New York-i Filharmonikusok eloadásában, Arturo Toscanini vezényletével. És ha Firenze hiányzik, ha az én Toszkánám is hiányzik (ami még gyakrabban megesik), csak felülök egy gépre, és hazarepülök. Jóllehet titokban. Úgy, ahogy Giuseppe Mazzini tette, amikor elhagyta londoni menedékhelyét, hogy Torinóba menjen és meglátogassa szeretett Guiditta Sidoliját… Firenzében és Toszkánában valójában sokkal többet vagyok, mint ahogy azt általában gondolják rólam. Nemegyszer hónapokig, néha egy egész évet is. Ha senki nem tud róla, az azért van, mert Mazzini módjára jövök. És ha Mazzini módjára jövök, az azért van, mert számomra visszataszító találkozni azokkal a gonosztevokkel, akiknek a gonoszsága miatt apám önkéntes számuzetésben halt meg Chianti távoli hegyén, és valószínuleg én is ugyanígy fogok meghalni itt. Nos, a számuzetés önfegyelmet és következetességet kíván. Olyan erények ezek, amelyekre két elso osztályú szülo tanított engem. Egy apa, akiben Gaius Mucius Scaevola ereje lakozott, egy anya, aki Cornéliához, a Gracchus-fiúk anyjához volt hasonlatos1, és akik (mindketten) a felelotlenség ellenmérgének tartották az erkölcsi szigorúságot. És fegyelembol, szigorúságból maradtam ezekben az években olyan hallgatag, mint egy vén, mindent megveto farkas. Farkas, akit emészt a vágy, hogy belemélyessze metszofogát a bárány torkába, a nyúl nyakába, ám sikerül visszatartania magát. Vannak azonban az Életben pillanatok, amikor vétekké válik csendben maradni, és kötelességgé válik a szólás. Hazafias kötelesség, erkölcsi kihívás, kategórikus felszólítás, amely elol nem menekülhetünk. Így hát, tizennyolc nappal a New York-i
apokalipszis után, megtörtem hallgatásom azzal...