Foenkinos Charlotte

1. Auflage 2019
ISBN: 978-963-405-995-0
Verlag: Európa Könyvkiadó
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 288 Seiten

'Ez itt az egész életem' - mondja Charlotte Salomon 1942-ben, miközben átnyújt bizalmasának egy képekkel teli boröndöt, életmuve legjavát, pedig huszonöt éves még csupán. Az élete azonban egy gázkamra felé tart, és ott nemsokára véget is ér. Megmaradni csak a képek maradnak, azok pedig - illetve ihletésükre most az új Foenkinos-regény lapjai - eroteljes színekkel és kendozetlen oszinteséggel beszélik el Charlotte történetét. Gyerekkorát a húszas évek Berlinjében, anyja korai, tragikus halálát, családjához való furcsa viszonyát, belépojét a berlini muvészkörökbe, akadémista éveit és pályakezdését. Majd pedig: menekülését a nácik elol Dél-Franciaországba, a háborús hányattatások közepette is felcsillanó remény és szerelem pusztulás elotti utolsó, rövid idoszakát.
'Úgy éreztem, muszáj soronként írnom, hogy levegohöz jussak' - szól ki az olvasóhoz furcsa, ám annál látványosabb nemzetközi sikeru regényébol a nálunk eddig jobbára inkább vidám könyvei alapján jól ismert francia szerzo. Annyi bizonyos, hogy ez a könyv nem csupán egy rendkívüli no nagyszeru portréját, egy tragikus sors markáns ívét tárja elénk, hanem egy nyomozás torokszorító történetét is.

Autoren/Hrsg.

Foenkinos, David

Leseproben

1
Charlotte egy sírkövön olvasta eloször a nevét.   Tehát nem o az elso Charlotte. Elotte ott volt a nagynénje, az anyja húga. A két novér nagyon kötodik egymáshoz, egészen egy 1913. novemberi estig. Franziska és Charlotte sokat énekel együtt, táncolnak, nevetnek is. Sosem viszik túlzásba. Van valami szemérmesség abban, ahogyan boldogok. Ez talán az apjuk egyéniségébol fakad. Kimért értelmiségi, kedveli a muvészeteket és a régiségeket. Számára semmi sem lehet érdekesebb, mint egy maroknyi római törmelék. Az anyjuk kedvesebb. De a kedvessége a szomorúsággal határos. Az élete tragédiák sorozata volt. Késobb érdemes lesz felidézni ezeket. Egyelore maradjunk Charlotténél. Az elso Charlotténél. Szép lány, hosszú haja sokat ígéroen fekete.   Minden a lassúsággal kezdodik. Fokozatosan egyre lassabban csinál mindent: lassabban eszik, jár, olvas. Valami lelassul benne. Bizonyára a búskomorság szivárog be a testébe. Az a fajta pusztító búskomorság, amelyikbol nincs kiút. A boldogság elérhetetlen szigetté válik a múltban. Senki sem veszi észre a lassúság jeleit Charlotténél. Ez túlságosan is alattomos ahhoz. Hasonlítgatják egymáshoz a két novért. Az egyikük mosolygósabb, ez minden. Legfeljebb annyit jegyeznek meg, hogy hajlamos kissé hosszabban elrévedezni. Ám lassan hatalmába keríti az éjszaka. Az éjszaka, amire várnia kell, hogy az lehessen az utolsó.   Hideg novemberi este. Miközben mindenki alszik, Charlotte felkel. Összeszed néhány holmit, mintha utazni készülne. A város dermedten áll a korán jött télben. A lány alig múlt tizennyolc éves. Gyors léptekkel halad a célja felé. Egy híd. Egy híd, amit imád. Feketeségének titkos helye. Már régóta tudja, hogy ez lesz az utolsó híd. Sötét éjszaka van, sehol egy lélek, amikor leugrik. Egy pillanatig sem tétovázik. Ahogy a jeges vízbe zuhan, halála kínszenvedés.   Hajnalban találják meg partra vetett testét. Itt-ott már teljesen elkékült. Szülei és a novére a hírre ébrednek.   Az apa némaságba burkolózik. A novér sír. Az anya üvölt fájdalmában.   Másnap az újságok is írnak a lányról. Aki eldobta magától az életet, érthetetlenül. Talán ez a legnagyobb botrány. Az eroszak tetézte eroszak. Miért? A novére szemében ez az öngyilkosság támadás kettejük kapcsolata ellen. Többnyire magát tartja felelosnek. Semmit sem vett észre, semmit sem értett meg a lassúságból. A buntudat befészkeli magát a szívébe. 2
A szülok és a novér nem vesznek részt a temetésen. Magukba roskadva elvonulnak. Egy kicsit biztosan szégyellik is magukat. Kerülik az emberek tekintetét.   Így múlik el néhány hónap. Képtelenek visszatérni a világba. A némaság hosszú idoszaka ez. Félo, ha megszólalnának, szóba hoznák Charlottét. Ott rejtozik minden szó mögött. Egyedül a csend képes muködésben tartani a túléloket. Mígnem Franziska egyszer csak megérinti a zongorát. Eljátszik egy darabot, és hozzá halkan énekel.   A szülei odamennek hozzá. És rácsodálkoznak erre az életmegnyilvánulásra. Az ország belép a háborúba. Talán jobb is így. A zurzavar éppen megfelelo díszlete fájdalmuknak. Most eloször a konfliktus világméretu. Szarajevó romba dönti a régi birodalmakat. Emberek milliói rohannak a pusztulás felé. Földbe vájt, hosszú alagutak mélyén vitáznak a jövorol. Franziska ekkor határozza el, hogy ápolónonek áll. Ápolni akarja a sebesülteket, gyógyítani a betegeket, újraéleszteni a halottakat. És persze érezni, hogy valami hasznosat tehet. O, akinek mindennap azt kell éreznie, hogy tehetetlen volt. Az anyját megrémíti az elhatározása. Ami sok feszültséghez és vitához vezet. Háború ez a háborúban. Nincs mit tenni, Franziska jelentkezik. És máris ott találja magát a veszélyzóna közvetlen közelében. Egyesek bátornak tartják. Pedig csak nem fél már a haláltól.   A harcok kellos közepén találkozik Albert Salomonnal. O az egyik legfiatalabb felcser. Hórihorgas, roppant zárkózott férfi. Az a fajta, aki még akkor is mintha sietne, amikor meg sem moccan. Egy tábori kórházat vezet. Franciaországban, a fronton. Mivel a szülei meghaltak, az orvoslás jelenti számára a családot. Annyira lefoglalja a munkája, hogy semmi sem képes eltéríteni a hivatásától. Látszólag nem sok figyelmet szentel a noknek. Épp csak annyit vett észre, hogy egy új ápolóno érkezett. A lány ennek ellenére kitartóan mosolyog rá.   Egy szerencsés esemény aztán megváltoztatja a történet menetét. Mutét közben egyszer csak Albert eltüsszenti magát. Folyik az orra, kénytelen megtörölni. Azonban mindkét keze épp egy katona belso szervei között matat. Franziska zsebkendot nyújt neki. Ebben a pillanatban végre találkozik a tekintetük.   Egy évvel késobb Albert kézbe veszi a sorsát. Két ügyes sebészkezébe. És meglátogatja Franziska szüleit. Oly huvösen fogadják, hogy cserben hagyja minden tudománya. Miért is jött ide? Ja, igen, hogy… megkérni a lányuk… ke… zét. Hogy mit kérni?, horkan fel az apa. Nem óhajtja vejéül fogadni ezt az égimeszelot. Aki a legkevésbé sem méltó rá, hogy elvegyen egy Grünwaldot. Franziska azonban nem hagyja magát. Azt mondja, nagyon szerelmes. Nehéz lenne eldönteni. Mindenesetre nem az a szeszélyes fajta. Charlotte halála óta az élet a lényegre szorítkozik.   A szülok végül beadják a derekukat. Sot némi erofeszítéssel még örülnek is egy kicsit. Újra képesek mosolyogni. Végül még virágot is vesznek. Oly régóta nem lehetett színt látni a nappalijukban. Mintegy újjászületés jelei a virágszirmok. Az esküvon mégis olyan képet vágnak, mintha temetésen volnának. 3
Franziska már a legelso napokban egyedül marad. Vajon miért nevezik ezt közös élet-nek? Albert visszatért a frontra. A háború állandósul, sosem akar véget érni. Mészárszék a lövészárkokban. Csak a férje meg ne haljon! Nem akar özvegyen maradni. Már így is… Tényleg, hogy hívják, ha az ember elveszíti a húgát? Erre nincs szó, nem hívják sehogy. A szótár néha nagyon szemérmes. Ahogy a férfi is, akit megrémít a fájdalom.   Az ifjú feleség céltalanul bolyong a nagy lakásban. Egy nagypolgári ház elso emeletén, Charlottenburgban. Charlotte-városban. A cím Wielandstrasse 15., a Savignyplatz közelében. Sokat sétáltam abban az utcában. Még nem is ismertem Charlottét, de már akkor szerettem ezt a kerületet. 2004-ben egyik regényemnek a Savignyplatz címet akartam adni. Különös hatást tett rám e név hangzása. Valami vonzott benne, bár nem tudtam, miért.   Hosszú folyosó húzódik végig a lakáson. Franziska gyakran ül le itt olvasni. Itt úgy érzi, mintha az otthona határán volna. Ma elég gyorsan becsukja a könyvet. Hirtelen szédülés fogja el, és a fürdoszobába megy. Egy kis vízzel megmossa az arcát. Pár másodperc múlva rájön, mi történt.   Albert éppen egy sebesültet lát el, amikor levelet kap. Elszürkült arca aggodalommal tölti el az egyik ápolót. A feleségem terhes, sóhajtja végül. A következo hónapokban igyekszik minél gyakrabban visszatérni Berlinbe. De Franziska legtöbbször egyedül van a hasával. Fel-alá sétál a folyosón, és beszél a gyermekéhez. Annyira szeretne már véget vetni az egyedüllétnek. A szabadulás 1917. április 16-án érkezik el. Ezzel megjelenik a hosno. Egyszersmind egy csecsemo, aki megállás nélkül sír. Mintha nem tudná elfogadni, hogy megszületett. Franziska Charlottének szeretné nevezni, a húga emlékére. Albert hallani sem akar róla, hogy egy halott nevét viselje. Pláne nem egy öngyilkosét. Franziska felháborodik, sír, a végsokig elkeseredik. Így a nevében élhetne tovább, gondolja o. Kérlek szépen, gondolkodj józanul, hajtogatja Albert. Nincs mit tenni, o is tudja, hogy nem képes rá. Többek közt éppen ezt szereti benne, a csendes orültségét. Azt, hogy sohasem ugyanaz a no. Hol zabolátlan, hol engedelmes, hol lázas, hol ragyogó. Érzi, hogy nincs értelme küzdeni. Különben is kinek van kedve harcolni, miközben háború van? Így hát Charlotte lesz. 4
Mik Charlotte elso emlékei? Illatok vagy színek?   Valószínuleg inkább...