Holiday Az ego az ellenség

Pusztítsd el az egódat. Mielott o pusztít el téged.
1. Auflage 2017
ISBN: 978-615-5638-61-9
Verlag: 21. Század Kiadó
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 304 Seiten

'Egy szó, amely összetörte fiatal géniuszok karrierjét.
Egy szó, amely miatt hatalmas vagyonokat pazaroltak el és virágzó vállaltok doltek romba.
Egy szó, amely sok-sok nyomorúságért és szégyenért felel.

Ez a szó - az EGO.

Az EGO az ellenség! Az alkalmazkodóképesség, az ambíció és a siker ellensége.

Mert amikor 160-nal száguldasz egy szabálytalanul elozo kocsi után azért, hogy durvaságokat vághass a fejéhez, amikor összeveszel a legjobb barátoddal semmiségeken, amikor nem hívsz fel valakit, akit szeretsz, mert arra vársz, hogy o hívjon fel - az egód játszik veled.
 
Ryan Holiday világsikeru könyve megmutatja, hogyan ismerheted fel tetteid mögött a saját egódat, amely sokszor arra kényszerít, hogy érdekeid ellen dönts.
Ha felismered, az elso és legfontosabb lépést már megtetted!
Az egódat el kell pusztítanod. Vagy o pusztít el téged.'

Ryan Holiday több világsikeru mu szerzoje. Texasban él, a Columbia Egyetemen tanít. Könyvei szerte a világon alapmuvek lettek, Thaiföldtol az Egyesült Államokig, Vietnámtól Franciaországig.

Autoren/Hrsg.

Holiday, Ryan

Leseproben

A FÁJDALMAS ELOSZÓ
Ez a könyv nem rólam szól. Ám mivel az ego a témája, fel kell tennem a kérdést, melyen ha nem gondolkodnék el, hipokrita lennék. Ki a fene vagyok én, hogy megírjam? Az én történetem az elkövetkezo tanulságok szempontjából nem különösebben fontos, mégis össze szeretném foglalni még most, az elején, hogy némi kontextust adjak a mondandómnak. Mert rövid életem során sok tapasztalatot szereztem az egóval kapcsolatban, annak minden fázisában. Vágyakozás. Siker. Kudarc. Majd ugyanez újra és újra. Tizenkilenc éves koromban, amikor megszimatoltam néhány elképeszto és az életemet alapjaiban megváltoztató lehetoséget, abbahagytam a foiskolát. A tanárok versengtek a figyelmemért, a pártfogoltjuknak tekintettek. Mindenki úgy gondolta, még sokra vihetem; én voltam a kölykük. Gyorsan jött a siker. Miután az egyik Beverly Hills-i tehetséggondozó ügynökség legfiatalabb igazgatója lettem, segítettem néhány szenzációs rockbanda leszerzodtetésében, és tanácsadóként muködtem közre olyan könyveknél, melyek több millió példányban keltek el, és saját irodalmi zsánert teremtettek. Körülbelül huszonegy évesen stratéga lettem az American Apparelnél, az akkori világ egyik legmenobb divatmárkájánál. Hamarosan marketingigazgatóvá léptettek elo. Huszonöt évesen megjelent elso könyvem – amely azonnal bestseller lett, és sok vitát váltott ki –, arcképemmel a címlapon. Egy filmstúdió opciós jogot szerzett életem filmre vitelére. Az elkövetkezo években a siker számos elemére szert tettem – befolyás, eloadói készség, sajtójelenlét, eroforrások, pénz, közismertség. Késobb ezekre támaszkodva felépítettem egy sikeres céget, ahol jól ismert, jól fizeto ügyfelekkel dolgoztam együtt, és olyasfajta munkát végeztem, ami által sorban kaptam a meghívásokat konferenciákra és puccos rendezvényekre. Az elismertséggel együtt jön a kísértés, hogy az ember nagyszabású történetet költsön önmagáról, lekerekítse az éleket, kiemelje a sikersztorikat, és az egészet nyakon öntse egy kis mitológiával. Biztos ismered ezt a szépen felépített történetívet a herkulesi küzdelemrol az esélyek ellen: alvás a földön, kitagadás a szüloi házból, szenvedés a kituzött cél eléréséért. Ez az a fajta történetmesélés, amelyben végül a tehetséged mutatja meg identitásodat, az eredményeid pedig az értékedet. Egy ilyen történet azonban soha nem becsületes vagy segíto szándékú. Most, hogy újra elmesélem, nagyon sok mindent kihagyok. Kényelmes módon megfeledkezem a stresszhelyzetekrol és a kísértésekrol; a gyomorszorító zuhanásokról és a hibákról – az összesrol –, melyeket mind otthagytam a vágószoba padlóján, a legdicsoségesebb epizódok kedvéért. Ezek azok az idoszakok, melyekrol inkább nem beszélnék: a nyilvános megszégyenülés valaki által, akire felnéztem, és ami akkor úgy összetört, hogy a sürgosségin kötöttem ki; a nap, amikor elveszítettem az önuralmam, besétáltam a fonökömhöz és közöltem vele, hogy nem bírom tovább, inkább visszamegyek az iskolába – és komolyan is gondoltam; a tiszavirág-életu bestsellerírói periódus, ami valóban nagyon rövid ideig tartott (egy hétig); a dedikálás, melyre mindössze egy ember jött el; az általam alapított cég darabokra hullása, majd újbóli felépítése. Kétszer. Ez csak néhány epizód, amit ügyesen kiszerkesztettem. Ez a teljesebb kép is csak egy élet nagyon apró töredéke, de legalább valamelyest érinti a lényeges témákat – mármint a könyv szempontjából lényegeseket: az ambíciót, a teljesítményt és a viszontagságokat. Nem hiszek a hirtelen felismerésekben. Egyetlen pillanat nem változtat meg egy embert. Ahhoz sok pillanat kell. 2014-ben, egy körülbelül hat hónapos periódusban úgy tunt, ezek a pillanatok szorosan követik egymást. Eloször is, az American Apparel – ahol a legjobb munkám volt – a csod szélére került, több százmillió dollár adósságot halmozott fel, árnyékává vált egykori önmagának. Alapítóját, akit egészen fiatal korom óta nagy tiszteletben tartottam, saját válogatott igazgatótanácsa rúgta ki minden ceremónia nélkül, és olyan helyzetbe került, hogy kénytelen volt az egyik barátjánál meghúzni magát. Aztán a tehetséggondozó ügynökség, ahol elkezdtem a pályámat, szintén hasonló szakaszba ért, miután több ügyfele is beperelte, mert nagyobb összeggel tartozott nekik. Körülbelül ugyanekkor szakította meg a kapcsolatot velem egy másik mentorom is. Ezek voltak azok az emberek, akikre az életemet alapoztam. Akikre felnéztem, akiknek a keze alatt tanultam. Az o stabilitásukat – pénzügyi, érzelmi, pszichológiai értelemben egyaránt – nemcsak eleve adottnak vettem, de az képezte létezésem és önbecsülésem gerincét is. Mégis sorra omlottak össze a szemem láttára, egyik a másik után. Fordult a kocka, legalábbis én így éltem meg. Amikor egész életedben úgy érezted, olyan akarsz lenni, mint egy bizonyos ember, és hirtelen rájössz, hogy mégsem akarsz soha hasonlítani rá, felér egy ostorcsapással, amire biztosan nem vagy felkészülve. Ez alól én sem voltam kivétel. Egy olyan idoszakban, amikor a legkevésbé engedhettem meg magamnak, az életem során elhanyagolt problémák hirtelen a felszínre bukkantak. Sikereim ellenére egyik pillanatról a másikra újra abban a városban találtam magam, ahonnan elindultam, stresszes állapotban és túlhajszolva, lemondva nehezen megszerzett szabadságom jó részérol, mert képtelen voltam nemet mondani a pénzre és a válsághelyzetek izgalmára. Olyan komoly sérüléseket szenvedtem, hogy már a legapróbb zavaró körülmény is fröcsögo, féktelen orjöngést váltott ki belolem. Az addig élvezetbol végzett munka szenvedéssé vált. Saját magamba és a többi emberbe vetett hitem összeomlott, akárcsak az életminoségem. Emlékszem, egy többhetes út után hazatértem, és heves pánikrohamot kaptam, mert nem muködött a wifi. Ha nem küldöm el ezeket az e-maileket… Ha nem küldöm el ezeket az e-maileket… Ha nem küldöm el ezeket az e-maileket… Ha nem küldöm el ezeket az e-maileket… Úgy hiszed, pontosan azt teszed, ami a feladatod. A társadalom ezért jutalmaz. Aztán azt látod, hogy reménybeli feleséged kisétál az ajtón, mert nem az az ember vagy, akinek lenned kéne. Hogy történhet meg ez? Lehetséges, hogy egyik nap még óriások vállán állsz, a rá következon pedig már a sorozatos robbanások romjaiból próbálod összekapargatni a darabkáidat? Az egészbol annyi elony származott, hogy kénytelen voltam megbarátkozni a gondolattal: munkamániás vagyok. Nem az „ó, szerintem túl sokat dolgozik” fajtából, hanem inkább a „ha nem kezd el csoportterápiára járni, és nem jön le a szerrol, korán elhalálozik” módon. Rájöttem, hogy bár eltökéltségem és kényszerességem nagyon hamar sikeressé tett, hatalmas árat kellett fizetnem érte – ahogy sok más embernek is. Nem is igazán a munka mennyisége számított, inkább a szerepvállalás nagysága, amire önértékelésem rákényszerített. Olyan rettento módon csapdába estem a saját fejemben, hogy a gondolataim rabjává váltam. Ez a fájdalom és a frusztráció egyfajta taposómalmát eredményezte, és rá kellett jönnöm, miért történik mindez – hacsak nem akartam én is megélni egy tragikus összeomlást. Íróként és kutatóként hosszú ideig tanulmányoztam a történelmet és az üzleti világot. Mint mindenhol, ahol emberek is érintettek, egy kelloképp hosszú idoszak vizsgálata univerzális témákat hoz felszínre. Ezek a dolgok engem mindig is lenyugöztek, de az összes közül leginkább az ego. Nem ismeretlen számomra az ego, mint ahogy a hatásai sem. Valójában már a fentebb leírt események elott egy évvel elkezdtem a kutatómunkát ehhez a könyvhöz. Ám az akkor átélt fájdalmas tapasztalatok a tanulmányozott téma olyan aspektusaira világítottak rá, melyeket korábban képtelen lettem volna megérteni. Ez tette lehetové számomra, hogy az ego káros hatásainak kifejlodését ne csak magamon vagy a történelem lapjain, hanem barátokon, ügyfeleken és munkatársakon is – akik közül sokan a legmagasabb pozíciókban dolgoztak – megfigyelhessem. Az ego több millió dollárjába került olyan embereknek, akiket nagyra tartok, és sok esetben Sziszüphoszként vetette vissza oket, amikor már elérték volna céljukat. Most legalább saját szememmel is megnézhettem ezt a szakadékot. Néhány hónappal felismerésem után jobb alkaromra tetováltattam az „ELLENSÉGED: AZ EGO” mottót. Nem tudom, honnan jöttek a szavak, valószínuleg egy rég olvasott könyvbol, mindenesetre megnyugtattak és iránymutatással szolgáltak. Bal karomon hasonlóan kusza hátteru mondat áll: „AZ ÚT MAGA AZ AKADÁLY”. Mostanában minden egyes nap rápillantok ezekre az idézetekre, és hagyom, hogy vezessenek életem döntéseiben. Ha nem akarom, akkor is látom oket úszás, meditáció, írás, zuhanyzás közben, és felkészítenek rá – sot, figyelmeztetnek –, hogy bármilyen szituációban a helyes döntést hozzam meg. Nem azért írom ezt a könyvet, mert szert tettem valamiféle bölcsességre, és...