Jensen Az ajándék

1. Auflage 2018
ISBN: 978-615-5676-46-8
Verlag: Ulpius Baráti Kör
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 320 Seiten

A tökéletes lány. A tökéletes barátno. A tökéletes gyilkosság?
Jenna nagyon beteg. Minden reményét elvesztette egy új szívre, amellyel tovább élhet. Már kihunyna belole az élet, amikor megkapja egy Callie nevu lány szívét. Vajon ki volt a donor, és hogyan halt meg? Jenna elhatározza, hogy utána jár a dolognak.
Minél közelebb kerül azokhoz, akik szerették Callie-t, annál több kérdés merül fel a lány korai halálával kapcsolatban. Valaki biztosan tudja, mi történt. Miért hallgatnak, miért nem beszél senki?
Jenna közel jár az igazság felderítéséhez, de cserébe elveszítheti mindenét a szeretteit, a józan eszét, sot az életét.
Louise Jensen, A novér világsikeru szerzoje újabb lebilincseloen izgalmas, és félelmetes pszichológiai thrillert alkotott..

Autoren/Hrsg.

Jensen, Louise

Leseproben

ELSO FEJEZET
Most Minden kedden négy és öt óra közt hazudok. Vanessa, a pszichológusom, az orrnyergére tolja teknockeretes szemüvegét, és odacsúsztat nekem egy doboz Kleenexet, mintha ma volna a nap, amikor a bunömet kiokádom, és ott hever majd köztünk buzösen és mérgezon a lehetetlenül fényesre polírozott asztalon. – Szóval, Jenna. – A dossziémban lapozgat. – Közeleg a hat hónapos évforduló. – Hogy érzi magát? Vállat vonok, és lecsippentek egy kóbor szálat a ruhám ujjáról. A levendula potpourri illata idegesít, akárcsak a fényes levelu növények túlzott sokasága ebben a gondosan megtervezett térben, de lenyelem az izgágaságomat, és helyet változtatok a túl puha kanapén. Hangulatingadozásaimat nem foghatom örökösen a gyógyszeres kezelésemre, igaz? – Jól – mondom, bár ez távolabb már nem is lehetne az igazságtól. Rengeteg érzelem vár bennem arra, hogy kitörhessen, de valahányszor itt vagyok, a szavak csomókba kötodnek a nyelvemen, és bármennyire szeretnék igazán megnyílni, sohasem sikerül. – Volt valahol ezen a héten? – Elmentem mamával, pénteken. Hát ez aligha újdonság. Minden héten ez történik. Néha nem is értem, egyáltalán miért járok Vanessához. Már teljesítettem az eloírt számú kezelést, mégis halálpontosan megérkezem minden alkalommal. Gondolom, azért, mert keveset járok el otthonról, és szeretem ezt a rutint, a normális életnek ezt a nekem jutó darabkáját. – És társaságban? – Nem. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára esti programom. Csak harmincéves vagyok, de legalább a duplájának érzem magam. Azután évekig nem volt kedvem társaságba járni, és most jobban szeretek otthon lenni. Egyedül. Biztonságban. – Érzelmileg? Leülepednek már a dolgok? Megszakítom a szemkontaktust. Vanessa a paranoiámra utal, és nem igazán tudom, mit mondjak. A gyógyszerkoktélt, amelyet azért szedek, hogy a testem ne lökje ki az új szívet, minden kórházi felülvizsgálatnál újra beállítják, de az aggodalom már úgy beburkolt, mint egy második bor, és bármilyen keményen próbálom, képtelen vagyok lerázni magamról. – A sürgeto érzés… – belenéz a jegyzeteibe –, hogy elfusson? Még mindig magával van? – Igen. Az adrenalin csípi a borömet, és átnedvesedik a pólóm hónalja. A veszélyérzet, ami gyakran elönt, annyira elsöpro, hogy szinte már ómennek érzem. – Nem szokatlan, hogy az ember el akar menekülni a saját életétol, amikor valami nehezen feldolgozható traumatikus hatás érte. Össze kell dolgoznunk, hogy megtörjük a mániákus gondolatok körforgását. – Nem hiszem, hogy ez ennyire egyszeru. – A félelem olyan valóságos és szilárd, mint a borostyán papírnehezék Vanessa íróasztalán. – Átéltem újabb… – Nem vagyok biztos benne, hogy el akarom mondani neki, de most megint úgy néz rám, mintha egyenesen átlátna rajtam. – …epizódokat. – Ugyanolyanokat, mint korábban? Az ellenállhatatlan szédülést? Kicsit megemeli az állát, miközben a válaszomra vár, és azt kívánom, bárcsak ne szóltam volna. – Igen. Nem veszítem el az eszméletemet, de csolátásom lesz, és minden hang letompul. Egyre gyakrabban fordul elo. – És mennyi ideig tartanak ezek az epizódok? – Nehéz megmondani. Talán másodpercekig. De amikor ez történik, annyira… – Úgy nézek körül az irodában, mintha a szó, amelyet keresek, a falra volna festve. – …meg vagyok rémülve. – Az érzés, hogy nem vagyunk a magunk urai, rémiszto, Jenna, és értheto azok után, amin keresztülment. És említette ezeket az epizódokat dr. Kapurnak? – Igen. Azt mondja, hogy pánikrohamok elofordulnak az én gyógyszeres kezelésem mellett, de ha minden jól megy, a hat hónapos felülvizsgálatomnál csökkentheti a tablettáim számát, és annak segítenie kell. – Akkor ez jó hír. És mikor kell visszamennie dolgozni… – a papírjaira néz – …hétfon? – Igen. De csak részleges munkaidoben. Kezdetben. Linda és John, a fonökeim, több mint nagyvonalúak voltak, amikor szabadságot adtak. Papa barátai, és szinte egész életemben ismertek, és bár Linda azt mondta, ne érezzem úgy, hogy kötelezo visszamennem, hiányzik a munkám. El sem tudom képzelni, hogy valahol újra kezdjek. Valami ismeretlen helyen. De azért ideges vagyok. Olyan sokáig voltam távol. Milyen érzés lesz? Ismét normálisnak lenni. Izgulok, ha arra gondolok, hogy emberekkel kell találkoznom. Túlságosan hozzászoktam a magam társaságához, ahhoz, hogy otthon vagyok, hogy kitöltöm az idomet. „Piszmogás”, mama régebben így hívta; „rejtozködés”, mondja most, de a lakásomban a kegyetlen szorongás, amelyet állandóan magammal hurcolok, nem olyan éles. Viszont az élet megy tovább, nem igaz? És attól tartok, ha most nem kényszerítem magam, hogy újra elkezdjek élni, akkor már sohasem fogok. – Hogy érzi magát a gondolattól, hogy visszamegy? Vállam megkezdi az automatikus emelkedést a fülem felé, de megállítom. – Azt hiszem, jól. A szüleim nem lelkesek az ügyben. Megpróbáltak lebeszélni. Megértem, hogy attól tartanak, túl sok lesz, de Linda azt mondja, kezdetben lassan szoktathatom magam. Elmehetek korán, ha túlságosan elfáradok, és bemehetek késon, ha rossz éjszakám volt. Mindig jó viszonyom volt Lindával, még ha nem is látogatott meg az elmúlt néhány hónapban. Gondolom, nem tudja, mit mondjon. Senki nem tudja. A tény, hogy majdnem meghaltam, kínosan érinti az embereket. – És mi van a donor családjával? Még mindig próbál kapcsolatba lépni velük? Fészkelodöm a székben. Az elmúlt néhány hónapban köszöneteimet egyik levélbe öntöttem a másik után, de a transzplantációs koordinátorom mindet elutasította. Figyelmetlen voltam, és túl sok mindent elárultam magamról. Utalást tettem arra, hogy ki vagyok, hol élek. De az ilyen részletek nélkül az egész olyan ridegnek és személytelennek tunt! Végül megfizettem egy magánnyomozót, hogy keresse meg oket, és egyenesen a családnak írtam. Kisebb vagyonba került, de megérte, hogy elmondhattam, mennyire hálás vagyok, és a cselekedetük milyen sokat jelent a családomnak – és mindezt anélkül, hogy megszurtem volna a szavaimat. Nem akartam a továbbiakban zavarni oket, és nem számítottam rá, hogy hallani fogok felolük, de azonnal válaszoltak, és úgy tunt, oszintén örülnek, hogy értesültek rólam. Tudom, hogy Vanessának nem fog tetszeni, ami most következik. Kiszárad a szám, és elorehajolok, hogy felvegyem a poharamat. Reszket a kezem, csilingelnek a jégkockák, és víz loccsan le a pohár oldalán, belecsurog az ölembe, és átáztatja a farmeromat. Az italomat szopogatom, közben hallom Vanessa hátam mögött diszkréten elhelyezett órájának a tik-tik-tik-takolását. – Vasárnap találkozom velük. – Ó, Jenna! Hiszen ez teljesen etikátlan! Hogy nyomozta ki oket? Tudja, hogy ezt jelentenem kell! Arcom lángol, miközben a cipomet tanulmányozom. – Ezt nem mondhatom el! Sajnálom. – Tudja, hogy a kapcsolatot nem támogatják! – Helytelenítés csöpög minden szavából. – Foleg ennyire a folyamat kezdetén. Hihetetlenül lehangoló lehet mindenki számára, és több lépcsovel visszavetheti magát. Elég lett volna egy szimpla köszönolevél, de találkozás – én egyszeruen… –?Tudom. Nekik pontosan ugyanezt mondták, de meg akarnak ismerni. Tényleg! És nekem szükségem van rá, hogy találkozzam velük. Csak egyszer. Úgy érzem, mintha egy idegen lakna bennem, és tudni akarom, ki az! Hangom megtörik. – Ez szinte a rögeszméjévé vált, és nem egészséges, Jenna! Mi haszna lesz abból, ha tudja, kinek a szívét kapta? Valami modern és kaotikus festmény lóg mögötte, a színei most örvényleni kezdenek, és az emészto nyugtalanság növekszik bennem. – Segítene, ha érteném. – Értené, mit? Vanessa felém hajol, mint egy zsoké a lovon, aki áttörést érez és száguld elore. – Hogy miért maradtam én életben és halt meg o? * * * Van egy bemélyedés a csokoládészínu borkanapén. Azt a helyet jelzi, ahol sok-sok órát töltöttem. Akár egy táblát is kitehetnénk: „EGY ÉLET NÉLKÜLI LÁNY ÉL ITT.” Meggyújtok egy bogyóillatú gyertyát, mielott ledobom magam a szokásos pontra. Miután Vanessánál voltam, mindig annyira kimerültnek érzem magam. Sohasem tudom, hogy ezt az érzelmek okozzák, amelyek felbugyborékolnak, amikor a makulátlan irodájában ülök, vagy az erofeszítés, hogy bent tartsam oket. Felveszem a vázlatfüzetemet a dohányzóasztalról. A rajzolás mindig megnyugtat. James Bay szól a Bluetooth hangszórómból, és mialatt o visszatartja a folyót, én a ceruzát a térdemhez kocogtatom, az egyhangú falakat bámulom, és inspirációra várok, hogy nekifogjak. Azóta tervezem, hogy kifestem a szobát, amióta Sam elköltözött, majdnem hat hónappal ezelott. Hogy a saját képemre formálom a lakást. A magnóliát napsugaras...