Moggach Tulipánláz

1. Auflage 2018
ISBN: 978-615-5760-06-8
Verlag: Ulpius Baráti Kör
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 300 Seiten

Lélegzetállító történet hatalomról, szendevélyrol és árulásról a XVII. századi Amsterdamban.
A városban, amelyet rabul ejtett a tulipánláz.
A gyönyöru Sophia férje, Cornelis azon szerencsések közé tartozik, akik meggazdagodtak az egzotikus új virágból. Örömében megbízást ad egy ifjú muvésznek, hogy fesse meg a portréjukat.
A fiatal feleség és a festo között fellángoló szenvedély, a törtetés, a vágyak és álmok azonban szövevényes árulást és vakmero hazárdjátékot szülnek.
Shakespeare-i fordulatokban bovelkedo, letehetetlenül izgalmas, lírai és érzéki idoutazás egy különleges helyre, egy különleges korba.
A regényt Sir Tom Stoppard ültette át filmvászonra, a nagysikeru film foszerepeit az Oscar-díjas Alicia Vikander, Christoph Waltz és Judi Dench alakítja.

Autoren/Hrsg.

Moggach, Deborah

Leseproben

5
CORNELIS Asszonyok és leányok testtartásáról: Az asszonyokat és leányokat nem szabad felemelt vagy túlságosan szétterpesztett lábbal ábrázolni, mert az ilyesmi szemérmetlenségre és a szégyenérzet teljes hiányára utal, míg az összezárt lábak a gyalázattól való félelmet, a szemérmetességet jelzik. Leonardo da Vinci: Jegyzetfüzetek – Már megint hal van? – néz a tálra Cornelis. – Egész héten halat ettünk. Sot, ha jól emlékszem, a múlt héten is, mindennap. Nemsokára uszonyaink nonek. – Hangosan nevet a saját tréfáján. – Hajdanában az országunk nagy részét víz borította... csak nem akartok visszakergetni minket ebbe az elembe? – Bocsánat, uram – mentegetozik Maria –, azt hittem, kegyelmed szereti a halat. Ráadásul ez tengeri keszeg, kegyelmed kedvence. – Sophiára mutat. – Asszonyom készítette el, szilvával, ahogyan kegyelmed szereti. Cornelis a feleségéhez fordul. – Nem jöhetne szóba egy finom kis sertéssült? Látogass el holnap a mészároshoz, szerelmem, mielott mindnyájan átalakulnánk a mélység pikkelyes lakóivá. Maria hörren egyet – Cornelis nem tudja megállapítani, vidáman vagy megvetoen –, és visszavonul a konyhába. Mino impertinencia! Mióta elment Karel, az inas, csökken a színvonal, errol beszélni kell majd Sophiával. Sophia nem eszik. A borospoharát nézi, végül megszólal. – Nem akarom, hogy az a festo még egyszer idejöjjön. – Mit beszélsz? –?Nem akarom, hogy idejöjjön. Nem akarom, hogy portrét fessenek rólunk. Cornelis a feleségére mered. – De mért nem? – Kérlek szépen! – Miért? – Mert veszedelmes – motyogja Sophia. – Veszedelmes? Sophia hallgat egy kicsit. – Mert azzal... azzal csak a hiúságnak áldozunk. –?És minek áldozol olyankor, kedvesem, amikor a varróno jön hozzád? – Az egészen más... –?Mondd csak, hány órát szoktál tölteni a ruhák próbálásával, azzal, hogy ide-oda forgolódsz a tükör elott? – Cornelis átnyúl az asztal fölött, és megsimogatja Sophia csuklóját. – De nekem ez örömömre szolgál, szerelmem, mert az én öreg szívemet gyönyöruség tölti el a te szépséged láttán. Ezért akarom, hogy festmény is megörökítse virulásodat... hát nem érted? Sophia az abrosz rojtjait birizgálja. – Túl drága mulatság! Nyolcvan rhénus forint! – Hát nincs jogom arra költeni a pénzemet, amire akarom? – Nyolcvan forintért hosszú hónapokig kell dolgoznia például egy ácslegénynek... – fullad el Sophia hangja. – Vagy egy tengerésznek... – Mért okoz ez most hirtelen gondot neked? Sophia megint hallgat egy ideig. – Ez a festo nem tetszik nekem – mondja végül. – Pedig kellemes fickónak látszik. Sophia felpillant, az arca elpirul. – Nekem akkor sem tetszik... túl szemtelen. –?Ha csakugyan annyira ellenszenves neked... nos, hát kifizetem az eddigi munkáját, és kerítek valaki mást – akar kedveskedni asszonyának Cornelis. – Ott van Nicholaes Eliasz vagy Thomas de Keyser. Igaz, nekik tömérdek megrendelésük van, lehet, hogy kénytelenek leszünk beletörodni némi várakozásba. Ami azt illeti, felkérhetem akár Rembrandt van Rijnt is, ámbár amilyen árakat szab, az talán még az én lehetoségeimet is meghaladja. – Rámosolyog Sophiára. – De bármit megteszek, ami neked örömet szerez, szemem fénye. Cornelis megkönnyebbült szívvel evéshez lát. Eszerint csak ennyi volt a baj. Fura teremtések ezek a nok, a maguk különös kis módszereivel. Milyen kacifántosan bonyolultak a férfiakhoz képest. Szakasztott, mint a titkos fiókok – itt egy gombot kell megnyomni, ott egy kulcsot elfordítani, és csak ekkor hajlandók feltárni titkaikat. Cornelis orületesen szerelmes a feleségébe. Szépségétol, ha felvillantja a gyertyafény, sokszor a szívverése is eláll. Cornelisnak Sophia a remény, az élet minden öröme, a ruganyosság a lépteiben. Sophia maga a csoda, hiszen visszahozta Cornelist az életbe, amikor már minden reményt feladott. Sophia mentette meg ot, ahogyan Cornelis is megmentette Sophiát, bár teljesen más módon. Vacsora után Cornelis még egy tozegkockát vet a tuzre, leül eléje, és pipára gyújt. A férfiú legfobb gyönyörusége a boldog otthon, ahol egy szereto feleség gondoskodását élvezheti. Ámde Sophia már nincs jelen. A mennyezeten áthallatszik, amint járkál odafenn az emeleten. Aztán csend támad. Sophia fejfájásra panaszkodott, és korán visszavonult. Általában idelenn szokott üldögélni Cornelisszal, és varrogat, olykor kártyáznak is. Ma este azonban nyugtalan volt, ideges, akár a vihart érzo kanca. Az a kirohanás a festo ellen egy csöppet sem volt jellemzo rá. Cornelis attól fél, hogy Sophiát valami betegség kerülgeti, sápadtnak látszott egész este. De az is lehet, hogy a családja hiányzik neki. Nemigen akad barátnoje itt Amszterdamban, és Cornelis ismeretségi körében az asszonyok mind jóval idosebbek nála. Alig mozdul ki hazulról, nincs semmi szórakozása. Amikor összeházasodtak, Sophia eleven, boldog fiatal lány volt, de ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre zárkózottabbá vált. Talán a háztartás vezetésével járó felelosség okozza ezt – fel kell venni még egy szolgát. Az is lehet, tunodik tovább Cornelis, hogy Sophia rabnak érzi magát ebben a házban, mint az a sármány, amelyet kisfiú korában kalitkában tartott. Cornelis kiveregeti pipájából a parazsat, és feláll. Sajog minden ízülete, fáj a háta. Hosszú volt a tél. A borén érzi a kinti köd súlyát, amely úgy nehezedik a városra, mint levesfozo üstre a fedél. Cornelis érzi a korát. Bezárja a házat éjszakára. Elfújja a gyertyákat, egy kivételével, amelyet felvisz magával az emeletre. A házban még ott terjeng a párolt hal szaga. Tegnap egy bálna sodródott partra Beverwijknél. Irdatlan méretu teremtmény volt, a legnagyobb, amelyet azon a vidéken valaha is láttak. A helybeliek közt valóságos zavargás támadt. Természetfeletti, baljós jelnek tekintették a dolgot, valami szerencsétlenség elohírnökének – úgy vélték, a tenger vétkeik megtorlására okádta ki a szörnyet. Cornelis tudja, hogy ez balgaság. Saját tapasztalatából tanulta meg. A tragédiák nem a természeti csapások végszavára következnek be; vaktában sújtanak le. Nem holmi összetört tükör okozta szeretett elso asszonyának, Hendrikjének vesztét, aki alig negyven esztendot ért meg. És két gyermeküket sem a rossz csillagállás miatt ragadta el a halál csecsemokorukban. Mert Cornelis egyszer már elveszített egy családot. Mint szeretteit gyászoló, o is tudja, hogy a világot nem az értelem vezérli. Aki elvesztett valakit, a szíve mélyén pontosan tudja ezt, ha mégoly buzgón hajtogatja is másoknak meg önmagának, hogy az Úr akaratából történt. Cornelis tisztesen teljesíti vallási kötelességeit. Esténként felolvas egy-egy passzust a Bibliából Sophiának, utána mindketten néma imára hajtják a fejüket. Vasárnap Cornelis a templomba megy, Sophia pedig egy titkos misén vesz részt, mivel az o vallását csak addig turik meg, amíg feltunés nélkül zajlanak szertartásai. Cornelis azonban érzi, hogy csak tátog, mint a hal. Az o világában nincs szókincse a kételkedésnek. Voltaképpen még önmagának sem fogalmazta meg nyíltan a kételyeit. Annyit tud csupán, hogy a veszteségek inkább megingatták, semmint megerosítették hitében, és az egyetlen bizonyosság, amelyben megkapaszkodhat, ott fekszik az ágyában. Cornelis belép a hálószobába. Sophia az ágy mellett térdel, imába merülten. Cornelis meglepodik, azt hitte, asszonya lefeküdt. De a jelek szerint már régóta imádkozik. Összerezzen, amikor észreveszi a férjét. Gyorsan keresztet vet, és bebújik az ágyba, hanyatt fekszik, és a mennyezetet bámulja. Az egyik gerendáról lecsüng a papírból készült menyasszonyi koszorúja, most már porosan, akár egy darázsfészek. Sophia sóhajt, és befészkeli magát az ágy mélyébe. Csak úgy árad belole az ifjúság illata. Cornelis vén csontjait, hideg, lustán csordogáló vérét áthevíti a vágy. Levetkozik, eloveszi az éjjeliedényt, kiüríti hólyagját, felölti hálóingét. Ez az ágy az o mentotutaja, Sophia feszes, fiatal karja váltja meg ot minden éjszaka a fulladástól. Sophia összegömbölyödve fekszik, arcát a párnákba temeti. Alvást színlel. Cornelis elfújja a gyertyát, és felesége mellé bújik az ágyba. Maga felé fordítja Sophiát, és tenyerébe veszi apró mellecskéit. Aztán a mellbimbóit kezdi morzsolgatni. – Szerelmetes asszonyom – susogja. Lankatag hímtagjához vonja Sophia kezét. – Az én kis katonám bóbiskol ma este. Pedig ideje szolgálatba állni! Sophia keze ökölbe szorul. Cornelis kiegyengeti az ujjait, ráigazítja oket hímvesszejére; aztán fel-alá mozgatja Sophia kezét. – Csatára fel... – lihegi...