Nemere | A tenger fia | E-Book | www.sack.de
E-Book

E-Book, Hungarian, 320 Seiten

Reihe: Gold Book

Nemere A tenger fia


1. Auflage 2021
ISBN: 978-963-426-463-7
Verlag: Gold Book
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 320 Seiten

Reihe: Gold Book

ISBN: 978-963-426-463-7
Verlag: Gold Book
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection



Nemere István Horthy Miklós életét feldolgozó regénytrilógiájának elso kötetében születésétol az I. világháború kitöréséig követi nyomon Magyarország késobbi kormányzójának életútját.
A Kenderesen, a XVII. században nemesi címet kapott család birtokán töltött gyermekévek, a családi háttér, a debreceni és soproni tanulmányok a gyermek Horthy jellemfejlodésének meghatározó évei voltak. Az ifjú Miklós tizenhat évesen, szülei akarata ellenére jelentkezett az Osztrák-Magyar Monarchia fiumei haditengerészeti akadémiájára, ahol kiváló sportemberré és fiatal tisztté vált.
Szolgálata során szinte az egész világot bejárta, számos hatás érte. A császári udvar és hadvezetés felfigyelt a tehetségére, szokatlanul gyors karriert futott be. Ferenc József szárnysegédje is volt, és az I. világháború kitörésekor már sorhajókapitányi rangban szolgált.
A szerzo Horthy Miklós életpályájának rekonstruálása során különös gondot fordított az 1867-es kiegyezést követoen Magyarországon és a monarchiában bekövetkezett társadalmi, politikai és gazdasági folyamatok és változások bemutatására. A kötet lapjain megelevenednek a soknemzetiségu, sok szempontból megosztott, mégis egységes monarchia hétköznapjai, a bécsi udvar konfliktusai és a közép-európai nagyhatalom szerepének megváltozása a világpolitika nagy színpadán.
Nemere István életrajzi regénye kiváló korkép a XIX. század második felének és a XX. század elso másfél évtizedének Magyarországáról, Európájáról és világáról.

Nemere A tenger fia jetzt bestellen!

Autoren/Hrsg.


Weitere Infos & Material


MIKLÓSKA
A gólya lassan keringett a puszta fölött. Szikrázó napsütés éltette a tájat. A fény olyannyira kiteljesedett, hogy szinte vakította az embert. Talán ezért nem járt most senki a ragyogó égbolt alatt. A hoség valósággal ránehezedett a földre, alábbnyomta a sárga búzatábla kalászos szálait. Igaz, június vége volt és a kalászok megteltek, súlyukkal húzták oldalra a gabonaszárakat. Néhány madár szállt arra, látszott, hogy szeretnének minél elobb árnyékot találni. A házak és a fák ugyan messze voltak, mégis arrafelé igyekeztek. A gémeskút ágasa felfelé állott, mintha egy figyelmezteto nagy ujj meredt volna az égre. A kisfiú döbbenten állt és nézett. Ameddig ellátott, addig tartott a búzatábla. Talán még azon is túl. A gyerek nem volt magas, éppen csak föléje nott a gabonaszáraknak. Elbuvölte, hogy minden szár és kalász egyformának látszik, és milyen sok van belolük! Van talán egymillió…? Bár nem tudta, milyen sok lehet az a millió. A felnottektol hallotta valamelyik este. Szerette oket hallgatni, csöndesen meghúzódva egy sarokban, mit az anyja mindig „sutnak” nevezett. Millió… A gyerek behunyta a szemét, aztán megint kinyitotta. Érezte, hogy a hátán végigfolyik a verejték, csiklandozta a borét, és viszketett kicsit. Felnézett a gólyára. Milyen szép, ahogyan köröz, szinte meg sem mozdul a szárnya, ennek ellenére fennmarad. Akkor zajt hallott a ház felol. Odanézett, és az elso pillanatban futásnak eredt volna az ellenkezo irányba, nehogy rátaláljanak. Nem akaródzott még hazamenni. A második gondolata az volt, hogy bemászik a gabonatövek közé, meglapul, hátha nem lelik fel. Csakhogy már látták ot, talán mert a hófehér kis inge messzire virított? Nem tehetett mást, arra indult. Tudta, hogy meg fogják szidni. Nem szabadna ilyen messzire elkóborolnia a háztól! – hallja majd elobb a cselédtol, aztán az anyjától. Mitol féltik? Netán, hogy az a gólya lecsap rá, és elragadja? És akkor ugyan hová vinné? Már tudta, mit fog mondani. Amikor Örzse odaér, rámosolyog. Az a lány nagyon szereti az o mosolyát, ezt a gyerek már megtanulta. Hát mosolygott rendületlenül, ám Örzse attól még mondta a magáét: –?Jaj, Miklós úrfi, nem szabad elmenni ilyen messzire! Az édesanyja haragudni fog. –?Mondd, Örzse – felmutatott a gólyára. – Az hozott engem? Az elso pillanatban a lány nem értette a kérdést. Amikor másodszor felnézett a méltóságteljesen körözo madárra, felfogta és harsány kacagásra fakadt. Miklós meg elégedetten ballagott mellette: sikerült elmulasztani a vihart. Biztos volt benne, hogy amint visszaérnek a házba, Örzse elmeséli, mit mondott megint a Miklóska. Mert már mondott o nemegyszer valami jót, amin a felnottek vagy elgondolkodtak, vagy jót nevettek, és megpaskolták az arcát, dicséroen. Igaz, az apja nem volt ilyen jókedvu, jobbára komoran nézett, és a gyerekektol sem turte el, ha szertelenkedtek. O szokta így mondani: „szertelenkedni”, és Miklóska elméjében ez a szó eleve valami rosszat, el nem turhetot, kerülendot jelentett már akkor, késobb pedig mindig. Attól o még bizony nemegyszer szertelen volt. Félt az apjától, ahogyan mindenki tartott tole ebben a nagy házban. Hát bizony a gyerek jól számított. Sikert aratott azzal a kérdéssel ott kint a búzatábla mellett. Aznap este az o mondását idézgették szerte a nagy házban. A vacsoránál elhangzott, „az a gólya hozott engem?”, mire az apja mosolyintott egyet, csak nagyon gyorsan, és máris visszarendezte az arcát. Bajusza, mint egy szürkemarha szarvai, öklelésre készek. A gyerekeknek vacsora közben nem volt szabad megszólalniuk, csak ha apjuk vagy anyjuk kérdezte oket. Miklós késobb úgy emlékezett ezekre az ebédekre és vacsorákra, mint egyfajta szenvedésre. Hiszen annyi kérdése lett volna! Ám ha nagy ritkán engedélyt kapott rá, és kérdezhetett, észrevette: a felnottek sem mindig tudják a választ. A leggyakrabban ezt hallotta: „Majd az iskolában megtudod.” Ezért aztán már nagyon, nagyon várta az iskolát. Valami olyasmi lehet, ahol nem csak minden kérdésére választ kap, az majd az összes bajt megoldja – bár igazából akkor még nem tudta, mik azok a „bajok”. Ha a felnotteknek vannak, és gyakran emlegetik oket, akkor bizonyosan neki is lesznek? Vagy már vannak, csak még nem tudta, mik azok? Úgy képzelte, az iskola lesz az a hely, ahol minden kérdésére választ kap. Mintha az a falusi iskola, amelyet többször látott már, az a többinél kicsit hosszabb, éppen olyan földszintes épület lenne minden tudás forrása. Néha messzirol nézte és akkor nem gyozött csodálkozni: miért olyan, mint más házak? Miért nem látszik rajta, hogy mennyire különleges? Nagyon szerette, ha este lett és vendégek jöttek a házhoz. Valahogy sikerült belopóznia a szalonba, és hallgatni a felnotteket. Legtöbbször nem értette, mirol van szó, mégis nagyon élvezte. Mintha o egy lenne közülük, igaz, nem ült a magas asztalnál, és nem figyelt rá senki, hiszen nem szólhatott. Mégis, ez már majdnem olyan volt. Hallgatta az ismeretlen szavakat, látta az egybegyultek – legtöbbször férfiak – arcán azt a komorságot, amit apja arcán nap mint nap szintúgy láthatott. „Kötelezo polgári házasság”, ezt sem értette. Emlékezetesek maradtak számára ezek a szavak, mert a felnottek valósággal egymásnak rontottak miatta. Emlegettek egy Deák nevu urat, aki emellett szólalt fel. Bár tisztelettel szóltak róla, akadt, ki bírálni merészelte. Ilyenkor apja leszegte busa fejét, kicsit alulról pislogott a beszélore, de nem szólt. Aztán mind gyakrabban került szóba egy „világkiállítás”. Meg hogy az Bécsben volt. Miklóska ekkor annyit tudott Bécsrol, hogy az egy nagy város Pest és Buda mellett. S mert a felnottek olyan áhítattal és tisztelettel ejtették ki a nevet, hát az o elméjében az a Bécs naggyá és fényessé nott. Éppen akkortájt kezdték együtt emlegetni a két várost, csak most már úgy mondották: Budapest. Izgatta a képzeletét az a világkiállítás. Miért kell a világot kiállítani? Anélkül nem látszik? Vagy van, aki nem látja rendesen, elmegy hát Bécsbe és megnézi? Az sem volt világos, ha valami magyar, akkor miért Bécsbe kell menni megnézni, mint a Zso… zsol… nai, szóval valamilyen porcelánfélét. Porcelánok itt Kenderesen is voltak a konyhai nagy tálalószekrényekben, nem egy szekrényt megtöltöttek, volt, amelyik huszonnégy darabból állott, és anyja olykor büszkén emlegette a „készletet”. A felnottek mondták, hogy nemsokára lesz vasút erre. Nehéz volt elképzelni, milyen az, ha egy út vasból van. A gozmozdony sokáig nagyon titokzatos valami volt Miklóska számára, hiszen még sohasem látott ilyent. Csak annyit sejtett, hogy az valami olyasmi, ami magától megy ide és oda. El nem tudta képzelni, hogyan néz ki! No és a felnottek emlegettek valami „járványt”, amirol Miklóska csak sejtette, hogy biztosan jár valami ide és oda, azért „járvány”. Mondtak hozzá egy másik szót, alighanem „korela” vagy „kolera”, a ketto együtt szerepelt, ezzel sem boldogult. Csak az egyik bátyja mondta meg késobb, hogy az egy betegség. Már nem merte megkérdezni, mi köze van a járásnak a betegséghez. Aki azt elkapja, annak folyton „járványa” van? Volt, amikor bankokról esett szó, hallott egy másik, szintén furcsa szót: „csod”, no, hát ez meglepte. Miért tegezik egymást az urak: „az én csom, a te csod…”, így értette, vagy inkább sehogy. Meg szó volt arról, hogy tönkrementek a bankok. Nem értette, hogyan mehet egy bank akárhová, hiszen úgy sejtette, azok házak, méghozzá nem kicsik. No és ha mennek, hát kivágott erdobe visz az útjuk, ahol sok a földbol kimeredo tönk. Azokra mennek rá a bankok? Az nagy baj lehet, úgy sejtette. Az esti felnottbeszélgetéseknek majdnem mindig az lett a vége, hogy valaki végül felfedezte a rejtozködo Miklóskát egy homályos sarokban, télen a kandalló közelében, aztán vagy az anyja, vagy ha nagyon érdekes volt a beszélgetés, akkor az egyik cseléd vitte ki ot. Miklóska ilyenkor keserves grimaszokat vágott és könyörgött, hadd maradjon még, mert „annyira érdekes, amit hall”. Elég volt, ha apja csak egy kósza, ám komor pillantást vetett oda, ahol suttogva folyt ez a vita, és Örzse máris felkapta a gyereket, vitte ki sebesen. A folyosón tette le a fiatalurat, járjon most már a saját lábán. Hát járt, mint egy „járvány”, aminek sokáig képzelte magát. Aztán jött a kicsiny szoba, amirol mindenki tudta a házban, hogy az övé, az „Miklóska szobája”, o is kedvelte, hiszen egy kicsit a sajátjának mondhatta, hihette. Minden este elkövetkezett a mosdás, aztán a lefekvés. Ez a szoba csak szemre volt olyan egyszeru – Miklóska számára ez mesevilág volt. Csodálatos birodalom, amely elalvás elott akármivé átváltozhatott. Lett belole varázshegy, nagy tó vagy völgy, ahol érdekes dolgok történtek. Lehetett éppenséggel tengeri kiköto, bár a tengert még elképzelni sem tudta, viszont maga a szó zsongító volt. „Ten… ger… – mondogatta –, ten… ger…” Aztán gyorsan egymásután, hogy összefolyjanak a hangok: „tengertengertengertenger…”. Képeskönyvekben látott csíkos tigrisekre vadászott, tündérkirálynovel álmodott. Manókkal élt, mígnem manó lett… Soha nem vette észre, mikor...



Ihre Fragen, Wünsche oder Anmerkungen
Vorname*
Nachname*
Ihre E-Mail-Adresse*
Kundennr.
Ihre Nachricht*
Lediglich mit * gekennzeichnete Felder sind Pflichtfelder.
Wenn Sie die im Kontaktformular eingegebenen Daten durch Klick auf den nachfolgenden Button übersenden, erklären Sie sich damit einverstanden, dass wir Ihr Angaben für die Beantwortung Ihrer Anfrage verwenden. Selbstverständlich werden Ihre Daten vertraulich behandelt und nicht an Dritte weitergegeben. Sie können der Verwendung Ihrer Daten jederzeit widersprechen. Das Datenhandling bei Sack Fachmedien erklären wir Ihnen in unserer Datenschutzerklärung.