Paris Összeomlás

A Zárt ajtók mögött szerzojének legújabb bestsellere (Minden kis apróság)
1. Auflage 2018
ISBN: 978-615-5676-10-9
Verlag: Ulpius Baráti Kör
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 400 Seiten

Örökösen megfeledkezünk apróságokról.
A kulcsainkról.
A barátunk születésnapjáról.
Az évfordulóinkról.
Lehet egy apró feledékenységnek gyilkosság a vége?

Autoren/Hrsg.

Paris, B. A.

Leseproben

PÉNTEK, JÚLIUS 17.
Az ég akkor kezd dörögni, amikor búcsúzkodunk, elválunk egymástól a nyári szünidore. Hangos csattanás verodik vissza a talajról, Connie összerezzen. John nevet, köröttünk izzik a forró levego. –?Siess! – kiáltja John. Gyorsan búcsút intek, és az autómhoz futok. Amikor odaérek, megszólal a mobilom, hangját elnyeli a retikülöm. A hívás hangjából tudom, hogy Matthew az. –?Úton vagyok – mondom neki, miközben a sötétben vacakolok az ajtóval. – Most szállok be a kocsiba. –?Máris? Azt hittem, visszamész Connie-hoz. –?Úgy volt, de a gondolat, hogy te vársz rám, túlságosan nagy kísértésnek bizonyult – ugratom. Ész­reveszem, mennyire színtelen a hangja. – Minden rendben? – kérdem. –?Igen, csak szörnyu migrénem van. Egy órája kezdodött, és egyre rosszabb. Ezért hívlak. Nem baj, ha lefekszem? A levego rátapad a borömre, közeleg a vihar; eddig még nem esett, de az érzékeim azt súgják, hamarosan elered. –?Persze hogy nem baj. Bevettél valamit? –?Igen, de nem múlik. Arra gondoltam, hogy lefekszem a vendégszobában, ha elaludnék, nem ébresztesz fel, amikor hazaérsz. –?Jó ötlet. –?Nem szívesen fekszem le, ha nem tudom, hogy biztonságban hazaértél. Ezen elmosolyodom. –?Ne izgulj, csak negyven perc. Hacsak nem az erdon át megyek, a Blackwater Lane-en. –?Ne merészelj! – Szinte érzem, ahogy a hangja megemelésétol belehasít a fejébe a fájdalom. – Jaj, ez fáj – mondja, és tele vagyok együttérzéssel. Elviselhetobbre halkítja a hangját. – Cass, ígérd meg, hogy nem arra jössz. Eloször is, nem szeretném, hogy egyedül áthajts az erdon éjszaka, másodszor pedig vihar lesz. –?Rendben, nem arra jövök – vágom rá, beülök a volán mögé, a retikülömet az anyósülésre dobom. –?Ígéred? –?Ígérem. – Elfordítom a slusszkulcsot, sebességbe teszem a kocsit, a mobil forró a vállam és a fülem közt. –?Óvatosan vezess – figyelmeztet. –?Úgy lesz. Szeretlek. –?Én téged jobban. Matthew kifejezésmódján mosolyogva teszem a táskámba a telefont. Amint kihajtok a parkolóból, kövér esocseppek potyognak a szélvédomre. Kezdodik, gondolom. Mire a kétsávos úthoz érek, szakad az eso. Elottem hatalmas kamion, az ablaktörlom nem bírja az iramot, úgy küszködik a vízzel. Amint kihúzódom, hogy megelozzem, villám hasít végig az égbolton, én pedig – visszatérve a gyerekkori szokáshoz – magamban számolok. A mennydörgés akkor dördül, amikor négynél tartok. Talán mégis inkább vissza kellett volna mennem Connie-hoz a többiekkel. Ott kivárhattam volna a vihar végét, közben John szórakoztatott volna minket a vicceivel meg a történeteivel. Hirtelen buntudat hasít belém, mert eszembe jut, hogyan nézett rám, amikor közöltem, hogy nem csatlakozom hozzájuk. Csacsiság volt Matthew-t említenem. Azt kellett volna mondanom, fáradt vagyok, ahogy Mary, az igazgatónonk tette. Az esobol valóságos áradat lett, így a belso sávban haladók is csökkentik a sebességet. Feltorlódnak az én kis Minim mögött, a nyomásuktól visszamegyek a külso sávba. Eloredolök, úgy bámulok ki a szélvédon, sajnálom, hogy az ablaktörlom nem jár gyorsabban. Kamion dübörög el mellettem, azután egy másik, és amikor minden jelzés nélkül bevág elém úgy, hogy tövig kell nyomnom a féket, hirtelen kezdem veszélyesnek érezni, hogy ezen az úton maradjak. Újabb villám cikázik az égen, megvilágítva a Nook’s Corner táblát. Ez az a falucska, ahol élek. A fehér táblán a fekete betuk jelzotuzként hívogatnak a fényszóró ragyogásában, annyira csalogatón, hogy az utolsó pillanatban, amikor szinte már késo, balra kanyarodom, a rövidebb útra, holott Matthew óva intett, nehogy arra menjek. Mögöttem dühös kürtszó harsan, hangja elkísér a koromsötét erdei ösvényen, mint valami fenyegeto jel. Még fényszóróval is alig látom, merre megyek, és nyomban megbánom, hogy letértem a jól kivilágított útról. Bár ez az út nappal gyönyöru – harangvirágos erdon át vezet –, egy ilyen éjszakán veszélyt jelentenek rejtett kátyúi és kanyarjai. Összeszorul a gyomrom a rám váró úttól. De a ház csupán tizenöt percnyire van. Ha higgadt maradok, és nem csinálok semmi butaságot, hamarosan otthon leszek. Mégis egy kicsit rálépek a gázra. Hirtelen eros szél süvít fel, kis kocsimat meglöki, és miközben próbálom egyenesben tartani, belefutok egy kátyúba. Néhány ijeszto pillanatra a kerekek elhagyják a talajt, felfordul a gyomrom, hányingerem támad, mint a hullámvasúton. Ahogy a kocsi visszahuppan az útra, víz csap fel mindkét oldalon, de még a szélvédon is, és egy pillanatra elvakít. –?Nem! – kiáltom, amint az autó remegve megtorpan az egyre növekvo tócsában. A félelem attól, hogy az erdoben ragadok, adrenalint pumpál az ereimbe, cselekvésre késztet. Eroteljes mozdulattal sebességbe teszem a kocsit, tövig nyomom a gázt. A motor tiltakozva mordul fel, de a kocsi megindul, átgázol a vízen, ki a kátyúból. A szívem, amely egy ütemre dobogott a tébolyultan ide-oda járó ablaktörlokkel, olyan vadul ver, hogy szükségem van néhány másodpercre, hogy összeszedjem magam. De nem merek megállni, hátha a kocsi el se indulna többé. Tehát továbbhajtok, immár óvatosabban. Néhány perccel késobb egy hirtelen mennydörgéstol annyira megijedek, hogy a kezem lecsúszik a kormányról. A kocsi veszélyesen balra húz, és amint visszakormányzom, immár reszketo kézzel, hirtelen félelem jár át, hogy talán nem jutok haza épségben. Próbálok megnyugodni, de úgy érzem, mintha egy ostrom közepén volnék, nemcsak az elemek fordultak ellenem, hanem a fák is, ahogy vonaglanak haláltáncot járva, készen arra, hogy kis kocsimat bármelyik pillanatban lerántsák az útról, és odavessék a viharnak. Nehéz úgy koncentrálni, hogy az eso dobol a teton, a szél rázza az ablakokat, és nyekeregnek az ablaktörlok. Kanyarok következnek, elobbre csúszom hát az ülésen, erosen markolom a kormányt. Az út elhagyatott, és amint beveszem az egyik kanyart, majd a másikat, imádkozom, bárcsak lenne elottem egy másik kocsi, hogy a hátsó lámpáját követhessem az erdon át. Szeretném felhívni Matthew-t, csak hogy halljam a hangját, csak hogy tudjam, nem maradtam egyedül a világon, mert úgy érzem magam. De nem akarom felébreszteni. Nem, ha migrénje van. Ráadásul mérges lenne, ha megtudná, hol vagyok. Amikor már azt hiszem, az utazásomnak soha nem lesz vége, kijövök egy kanyarból, és úgy százméternyire elottem egy autó hátsó lámpáit pillantom meg. Megkönnyebbülten felsóhajtok, és egy picit gyorsítok. Utol akarom érni, és csak amikor már majdnem sikerül, veszem észre, hogy egyáltalán nem mozog, hanem ügyetlenül áll egy kis pihenohelyen. Ez annyira váratlanul ér, hogy el kell kapnom a kormányt, kis híján így is nekimegyek a lökhárítója jobb végének, és amikor mellé érek, dühösen rá akarok rivallni a soforre, amiért nem kapcsolta be a megfelelo fényjelzést. Az autóból egy no néz rám, arcvonásait kivehetetlenné teszi a szakadó eso. Arra gondolok, talán defektet kapott, megállok hát elotte, de járatom a motort. Sajnálom, amiért ki kell szállnia a kocsijából ilyen rémes körülmények között, és miközben lesem ot a visszapillantó tükörben – egyfajta kárörömmel, amiért más is volt olyan bolond, hogy az erdon próbáljon áthajtani viharban –, elképzelem, amint kiszedi a csomagtartóból az esernyot. Jó tíz másodpercbe beletelik, amíg rájövök, hogy nem fog kiszállni, és akaratlanul felbosszant, hát csak nem várja el tolem, hogy én fussak hátra hozzá a zuhogó esoben? Hacsak nincs valami oka annak, hogy nem hagyja el a kocsit – de ebben az esetben nem kéne villognia vagy dudálnia, hogy segítségre van szüksége? De semmi sem történik, ezért már-már kicsatolom a biztonsági övem, közben egyre a visszapillantó tükörbe nézek. Bár nem látom tisztán a not, van valami furcsa abban, ahogy csak ül ott bekapcsolt fényszóróval, és eszembe jutnak azok a történetek, amelyeket Rachel mesélt, amikor fiatalok voltunk: emberekrol, akik megálltak, hogy segítsenek egy defekt miatt megálló autósnak, és kiderült, hogy ott várakozott egy buntárs is, aki ellopta az autójukat; vagy soforökrol, akik megálltak, hogy segítsenek egy sebesült ozön, amely az úton feküdt, és brutálisan megtámadták oket, mert az egészet elore megrendezték. Gyorsan újra bekapcsolom a biztonsági övemet. Senki mást nem láttam abban a kocsiban, amikor elhaladtam mellette, ám ez nem jelenti azt, hogy nincs is ott más, netán a hátsó ülésen rejtozködve, ugrásra készen. Újabb villám hasít végig az égbolton, és tunik el az erdoben. Feltámad a szél, az ágak úgy verik az ablakot, mintha be akarna szállni valaki. Végigfut a hátamon...