Pomsel / Hansen Goebbels titkárnoje voltam

1. Auflage 2019
ISBN: 978-963-405-967-7
Verlag: Európa Könyvkiadó
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 280 Seiten

1911-ben Berlinben született egy kislány, aki sokra vitte: a Harmadik Birodalom propagandaminiszterének, Joseph Goebbelsnek a titkárnoje lett. A mindennapi adminisztrációs feladatok ellátása mellett a német katonák halálozási statisztikáinak meghamisítása volt a munkája. A bukás után sem tanúsított megbánást, elhárította a személyes felelosségét a halálgépezetben elfoglalt szerepét illetoen. Csak élete legvégén volt hajlandó interjút adni, melyben többször hangsúlyozta, hogy o is úgy élt, ahogy a legtöbb német: nem tudott semmirol, mert nem akart tudni arról, ami nem rá tartozott. Ezért is lett az életébol készült dokumentumfilm címe Egy német sors. De vajon milyen tanulságokkal szolgálhat ma egy, a tetteiért felelosséget nem vállaló német gépíróno életrajza?
A náci propagandaminiszter, Joseph Goebbels titkárnoje több mint százévesen oszintén nyilatkozott mindarról, amit Hitler közvetlen környezetében átélt. Kikötötte, hogy az interjú egy része csak halála után jelenhet meg, például arról a kényszerabortuszról, mellyel elvették a zsidó szerelmétol fogant gyermekét.

Autoren/Hrsg.

Pomsel, Brunhilde

Hansen, Thore D.

Weitere Mitwirkende

Gyori, László

Leseproben

ELOSZÓ Nem sokan kerültek olyan közel a történelem egyik legnagyobb gonosztevojéhez, mint Brunhilde Pomsel, aki gyors- és gépírónoként, valamint titkárnoként dolgozott a Joseph Goebbels irányította Propagandaminisztériumban. Nem sokkal Hitler hatalomátvétele után belépett az NSDAP-be, hogy állást kapjon a Birodalmi Rádiónál. 1942-ben munkahelyet változtatott: egészen 1945 májusáig, a kapitulációig a Népfelvilágosítási és Propagandaminisztérium alkalmazásában állt, Hitler propagandaminiszterének eloszobájában ülve nap mint nap találkozott a nemzetiszocialista vezeto elit képviseloivel. Még a háború utolsó napjaiban is beadványokat, eloterjesztéseket gépelt, mikor a szovjet csapatok már Berlinben harcoltak, sot Berlin hivatalos kapitulációs zászlaját is o varrta ahelyett, hogy elmenekült volna. Hét évtizedig hallgatott. Ein deutsches Leben (Egy német sors) címu dokumentumfilmjében Christian Krönes, Olaf S. Müller, Roland Schrotthofer és Florian Weigensamer végül rábírta Brunhilde Pomselt, álljon a kamera elé, és hatásosan megvilágított fekete-fehér képekben meséljen az életérol. Brunhilde Pomsel kései elbeszélése egyszerre különös és lenyugözo. Könyvünk erre a 2013-ban készült filmes visszaemlékezésre épül. A szerzo csupán idorendi sorrendbe állította a Brunhilde Pomsel által elmondottakat, és körültekintoen, de csak ott javította a szöveget, ahol azt a grammatika szabályai megkövetelték. Az elbeszélés a gyermekkorral kezdodik, amelynek színhelye Berlin. Brunhilde Pomsel ott született 1911-ben. Beszél az elso világháború kitörésérol, szukszavú apjáról, aki 1918-ban sértetlenül tér haza Oroszországból, a szigorú nevelésrol, amiben négy öcs novéreként részesült, és ami egyszer s mindenkorra formálta személyiségét. Apja zárkózott ember volt, otthon nem esett szó politikáról. Brunhilde Pomsel Berlin egyik jobb negyedében nott fel. A család viszonylag jól élt, nem szukölködött élelemben, miközben Berlin legnagyobb részén a lakosság széles rétegei meglehetosen nehéz körülmények között éltek és nélkülöztek. Országszerte zavargások törtek ki, az utcaképet a politikai szélsoségesek, a tiltakozó kommunisták és nemzetiszocialisták összecsapásai határozták meg, mindennaposak voltak az eroszakos összecsapások. Ám a Südende nevu berlini villanegyed lakói mindebbol aránylag keveset érezhettek. Az új mozgalommal, az NSDAP-vel szembeni közönyét Brunhilde Pomsel visszatekintve döntonek érezte karrierje alakulásában. 1932 végén aktuális szerelme, egy Heinz nevu fiatalember bemutatta egy érdemdús elso világháborús katonatisztnek. Ez a találkozás a fiatal no további pályafutása szempontjából sorsfordítónak bizonyult. A szóban forgó katona a késobbi rádióriporter, Wulf Bley volt, aki egykor az elsok között lépett be a náci pártba. O vette szárnyai alá Brunhilde Pomselt, és az is o volt, aki késobb, az NSDAP gyozelme után, 1933 márciusában, dagályos mondatokkal közvetítette a teljes náci elit részvételével rendezett fáklyás felvonulást. Nem sokkal Hitler hatalomátvételét követoen maga mellé vette Brunhilde Pomselt titkárnonek a Deutsches Theaterbe, ahol az íróként szerény tehetségu Bley dramaturgként csúfos kudarcot vallott. Végül, amikor NSDAP-tagként újabb állásajánlatot kapott, felszólította Pomselt, lépjen be a pártba, hogy a Birodalmi Rádióba is magával vihesse titkárnoként. A Rádióban akkorra már megtörténtek a tisztogatások, a zsidó igazgatókat elbocsátották és eltiltották foglalkozásuk gyakorlásától. Wulf Bleyt rövid ido múlva ismételten áthelyezték ugyan, Brunhilde Pomselt azonban a vele történt találkozás elindította a hatalom legbelsobb körébe vezeto pályán – ez volt a kezdopontja annak a rendkívüli életútnak, amelyet csak bibliai korba érve mesélt el. Az elmúlt hetven évben sok mozzanatot elfelejtett, de a központi jelentoségu eseményeket és fordulópontokat élénken megorizte az emlékezete. Mozgalmas életének e részletei, és az a mód, ahogy Brunhilde Pomsel a Rádiónál, majd késobb a Propagandaminisztériumban szerzett tapasztalataival bánik, korántsem mentes az ellentmondásoktól. Újra és újra olyan pontokhoz érünk, ahol eltitkol valamit, hogy aztán másutt mégiscsak beismerje – és éppen ez is az oka, hogy olyan izgalommal követjük beszámolóját. Brunhilde Pomsel története nem csak arra szolgál, hogy belolük új történelmi ismeretekre tegyünk szert. Sokkal inkább arról van szó, hogy általa megismerkedhetünk egy egykori tettestárs tulajdonságaival, ami szükségképpen figyelmeztetés is egyszersmind: nekünk, valamennyiünknek, akik ma élünk. Ki vitatná, hogy mi, akik ma élünk – Pomsel kortársaihoz hasonlóan –, olyan helyzetben vagyunk, amelyben a jobboldali populizmus és az antidemokratikus tendenciák már annyira eloretörtek, elérve az emberek nagy részét, hogy veszélyt jelentenek a társadalomra és a demokratikus rendszerre? Legkésobb 2015-tol a politikai-szociológiai elemzések izgatottan tárgyalják, miként lehetséges, hogy Európában és az Egyesült Államokban újra szalonképessé vált a szélsojobboldali eszmék hirdetése, csoportok bunbakká tétele és diszkriminálása, és a kisebbségek, például a háborús menekültek elleni támadások megturése. Donald Trump megválasztásával olyan ember lett az Egyesült Államok 45. elnöke, aki személyében további bátorítást jelent az európai populistáknak, mivel a mai rendkívül bonyolult világban neki is sikerült hasonló jelszavakkal és leegyszerusített megoldásokkal mozgósítania választóit, és eközben az Egyesült Államok lakosságának 40 százaléka el sem ment szavazni. Az emberek számos nyugati államban eros „vezetés” után kiáltanak, és követelésük nem ütközik széles köru tiltakozásba. Vajon ismételten az történik, hogy a populisták és fasiszták megint a tettestársakra támaszkodva, a hallgatag tömeg segítségével kísérlik meg a demokrácia elfojtását?   Brunhilde Pomselt nem érdekelte a politika. Az állásával és anyagi biztonságával törodött, feljebbvalóival szembeni kötelességérzetére hallgatott, és mindenképpen „oda akart tartozni”. Szemléletesen és feltárulkozva írja le élete alakulását. A nemzetiszocialista rendszer buneiért semmiféle személyes felelosséget nem érez. Az Ein deutsches Leben izraeli és San Franciscó-i könyvbemutatója után mindazonáltal nemigen lehetett elítélo véleményeket vagy vádló hangokat hallani. „Le a kalappal az elott, aki bizton állíthatja magáról, hogy nem vett részt semmiben”, állapítja meg beszámolójában a Frankfurter Rundschau újságírónoje. A dokumentumfilm láttán a nézok zömének meg sem fordult a fejében, hogy elítélje Brunhilde Pomselt, viszont eszébe jutottak a jelenkor kérdései. A sötét harmincas évek megismétlodésének volnánk tanúi? Vajon végeredményben nem a mi félelmünk, tudatlanságunk és passzivitásunk okozza-e az új jobboldal megerosödését? Évtizedekig azt hittük, hogy legyoztük a fasizmus kísértetét. Brunhilde Pomsel azonban bebizonyította: nem gyoztük le. Bámulatosan világos, pontos leírását a háborús évek ártalmatlan hétköznapjairól és arról, hogy „politikával nem foglalkozó lányként” hogyan emelkedett egyre feljebb, a filmben a valósággal szemben mutatott érzelmi távolságtartását – minden kommentár nélkül – Goebbels-idézetekkel, a koncentrációs táborok felszabadításakor megörökített hullahegyek és csonttá soványodott zsidók képeivel, náci propagandaanyagokkal és egyéb leleplezo tényekkel ellenpontozzák. Ezek állnak szemben kontrasztként Pomsel emlékeivel és narratívájával. A nézoi asszociációk, a mával való óhatatlan összehasonlítás adta az alkalmat, hogy e könyvben Pomsel tapasztalatait szembeállítsuk saját korunk fejleményeivel és szóljunk ezekrol. Vajon túlzó-e az aggodalom, hogy a történelem megismétli önmagát? Vagy már el is jutottunk arra a pontra, amikor a fasizmus vagy az autoriter hatalom új korszaka feltartóztathatatlanul beköszöntött? Vajon szolgál-e nekünk Brunhilde Pomsel története arra vonatkozó tanulságokkal és útmutatásokkal, hogy a személyes elony keresése mennyire teszi érzéketlenné az embereket a társadalmi és politikai történésekkel szemben? Ahhoz, hogy Brunhilde Pomsel életútját a jelen felol közelítsük meg, a végére kell járnunk annak a kérdésnek is, hogy vajon a demokratikus elitek mekkora felelosséget viselnek az aktuális fejleményekben, és hogy vajon itt is láthatunk-e párhuzamokat a 20. század harmincas éveivel. A modernitásnak a digitalizálás, a pénzügyi válságok, menekülthullámok, a klímaváltozás, a globalizálódott világ társadalmi keretfeltételei formájában jelentkezo kihívásai, amelyekbol a lecsúszástól és a társadalom idegen elemekkel való felhígulásától való félelem is fakad, egyfelol – a társadalom némely részénél – a magánszférába történo visszavonuláshoz, másfelol radikalizálódáshoz vezetnek. Elso pillantásra úgy láthatjuk, hogy Brunhilde Pomsel hetven évvel ezelott egy egészen más világban élt, mint mi. Elmeséli összes kisebb hordereju döntését, és ezek elso hallásra logikusnak, észszerunek és követhetonek tunnek...