Merle Malevil

1. Auflage 2019
ISBN: 978-963-504-003-2
Verlag: Európa Könyvkiadó
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 696 Seiten

A Malevil a katasztrófavíziós antiutópiák egyik legnagyszerubb eloképe, 1972-bol. A mu tulajdonképpen egy apokalipszisfreskó, amolyan klasszikus túlélohistória, egy szélsoséges helyzetbe zárt közösség muködésének és esélyeinek analízise, egyúttal lebilincselo kalandregény. Hosei arra ocsúdnak egy sziklafal védte dél-franciaországi várkastély borospincéjében, hogy pusztító atomkatasztrófát éltek túl. Vajon elegendo esélyt ad-e némi élelem, jószág és vetomag, hogy ne pusztuljanak éhen? S ami legalább ilyen fontos: sikerül-e újjászervezniük az életüket és megvédeni magukat az új barbárság váratlanul felbukkanó eroivel szemben?
A regénybeli sötét jövo dátuma, ahogy például Orwell 1984-es éve is, immár a múlté. De megnyugvásra semmi ok: a történet aligha ért véget.

Autoren/Hrsg.

Merle, Robert

Leseproben

1
Irodalomtanárunk nagy bámulója volt Proust teába mártott madeleine-jének. Az o irányítása alatt tanulmányoztam illo áhítattal a híres passzust. De a ma távlatából meglehetosen irodalminak látom immár azt a süteményt. Tudom, hogyne tudnám, hogy egy íz, egy dallam váratlan erovel kelti olykor életre régmúlt pillanatok emlékét. De csak másodpercekre. Elillan a káprázat, lehull a függöny, és ismét nyakunkon a zsarnok jelen. Pedig de gyönyöru is lenne, ha lehetne, egy teába mártott süteményben fellelni egész múltunkat! Azért jutott eszembe Proust madeleine-je, mert a múltkorában elokerült valamelyik fiók mélyérol egy csomag olcsó pipadohány. Oskori lelet, még a nagybátyámé lehetett. Odaadtam Colinnak. Colin majd megbolondult örömében – hosszú ideje nélkülözte már kedvenc mérgét! Megtömi a pipát, rágyújt. Én nézem, beszívom a füstöt, és az elso szippantásra felmerül nagybátyám és az azelotti világ képe. A lélegzetem is elállt belé. De, mint mondtam, csak pillanatokig tartott a varázslat. Colin rosszul lett. Vagy nagyon is elszokott már a dohányzástól, vagy a dohány volt nagyon régi. Irigylem Proustot. O szilárd talajról kereste a múltját; biztos volt a jelene, kétségbevonhatatlan a jövoje. A mi múltunk ellenben kétszeresen múlt, az eltunt ido kétszeresen eltunt; oda a világ is, amelyben eltelt. Törés állt be, megszakadt a századok folyamata. Nem tudjuk, hol tartunk és merre, és van-e egyáltalán jövonk. Szorongásunkat természetesen leplezni próbáljuk. Sza-vak mögé rejtjük. Különféle formulákat eszelünk ki a szakadék körülírására. Kezdetben azt mondtuk, Meyssonnier nyomán, aki mindig némi hivatalos szárazsággal fogalmaz: a B napon. De még ez is túlságosan katonásnak rémlett. És egy szemérmesebb körülírásnál kötöttünk ki. A kérdéses kifejezés Menoutól származik, az o paraszti óvatosságára vall: az esemény napján. Képzelni sem lehet ártalmatlanabbat! Szavakkal, kizárólag szavakkal próbáltunk rendet teremteni a káoszban. Még az idobeli folytonosságot is helyreállítottuk. Azt mondjuk: azelott – az esemény napján – utána. Így buvészkedünk a szóval. Minél álszentebb, annál biztonságosabbnak tetszik. Mert az „utána” egyszerre szolgál bizonytalan jelenünk és kétséges jövonk jelölésére. Madeleine és pipafüst nélkül is gyakran gondolunk az „azelotti” világra. Ki-ki a maga zugában. Társalgás közben mintegy kölcsönösen fegyelmezzük egymást; a visszapillantgatás vajmi kevéssé üdvös fennmaradásunk szempontjából. Igyekszünk nem adni rá alkalmat. Hanem ha magára marad az ember, az más. Alig töltöttem be negyvenedik életévemet, az „esemény napja” óta mégis álmatlanság környékez, mint az aggastyánokat. És éjszakánként emlékezem. Tárgyatlanul használtam az igét. Szándékosan. Tárgya éjjelrol éjjelre változik. Vétkes kedvtelésemet azzal mentegetem önmagam elott, hogy ha nem gondolnék rá többé, az „azelotti világ” végképp megszunne létezni, hiszen másutt nem is létezik már, mint az én agyamban. Egy ideje megtanultam különbséget tenni véletlen emlék és meggyökeresedett emlék között. Megértettem, miben áll a különbség. A meggyökeresedett emlék éntudatom fenntartására szolgál. Erre a bizonyosságra elengedhetetlenül szükségem van „azóta”. Mióta odalett minden támpont. Végeredményben ezzel töltöm álmatlan éjszakáimat. Kétszeresen múlttá lett múltamban, ebben a sivatagban, jelzokarókat tuzök a futóhomokba, hogy végképp el ne vesszek. S ha azt mondom „el ne vesszek”, úgy is értem: „el ne veszítsem éntudatomat”. Egyik ilyen jelzokaróm az 1948-as év. Tizenkét esztendos vagyok. Nemrég tettem le iskolai záróvizsgáimat, és – hallatlan diadal! – elso lettem a járásban. Dél van, ebédido. Ülünk Öregtanya konyhájában az asztal körül, és én arról próbálom meggyozni szüleimet, hogy szántsuk fel parlagföldjeinket. Igazán észszeru javaslat! Birtokunk összterülete negyvenöt hektár, de – mint általában a környékbeli birtokokon – ebbol mindössze tíz hektár a rét és a szántó. A többi erdo. Mióta nem gyujtünk gesztenyét és lombtakarmányt, semmi haszna. Szüleim oda se figyelnek. Mintha a süket földnek beszélnék. Színre is olyanok, csakugyan, mint két göröngy: szemük, hajuk, borük földbarna. Az enyém is, azzal a különbséggel, hogy én nagybátyám kék szemét örököltem. Az ido távolából, felnott szemmel figyelem a régmúlt jelenetet. Úgy hiszem, jobban értem, mint akkor, és meglehetosen visszatetszonek látom. Itt van példának okáért anyám. Örökösen sopánkodik, prédikál és vádaskodik, mint a kicsinyes emberek általában. Vád és panasz jó ürügy rá, hogy minden változástól elzárkózzék. Mert minek mozdítaná az ember a kisujját is, ha minden rossz? Javaslatomat sértésnek tekinti. – És honnan vennénk rá a pénzt? – vihog gúnyosan. – Talán te kifizeted a mellényzsebedbol a buldózerek bérét? Bosszant a megveto hang. De nemcsak az. Tudom, hogy tekintélyes összeget tartogatnak a takarékban, és a pénz hónapról hónapra értéktelenedik. Nagybátyámtól hallottam, hogy a pénzünk értéke folytonosan csökken. És el is magyarázom nekik, óvakodva nagybátyám említésétol. Kárba veszett óvintézkedés! Apám meghallgat, de nem szól rá semmit. Érveimet anyám újabb sértésként fogadja. Lepattannak gyér haj födte, kemény koponyájáról. Válaszra sem méltat. Apámhoz fordul, átbeszél a fejem fölött. – Szakasztott olyan ez a kölyök, mint Samuel bátyád. Fennhordja az orrát. Mindenkit kioktat. Mióta levizsgázott, majd szétdurran a feje a bölcsességtol. Két húgom, Paulette és Pélagie felvihog. Az asztal alatt jól bokán rúgom Pélagie-t – o ül közelebb. – És a tetejébe még kegyetlen is – zárja anyám jellemzésemet. Aztán, amíg a két tányér húslevest be nem kanalaztuk, amit anyám felöntött vörösborral, egyébrol se folyt a szó. Mert anyám született számvevo. És ahányszor hibán ér, kiteregeti buneim részletes lajstromát. Hogy annak idején megbunhodtem értük, az nem számít. O nem felejt és nem bocsát meg, vétkeim súlya nem csökken az ido múlásával. Ráadásul azon az o elviselhetetlen, siránkozó hangján kántálja el az egész litániát. Kívül pempo, belül méreg. Pélagie bog, Paulette, akihez egy ujjal sem értem hozzá, pityereg. Drámai fordulat: Pélagie felhúzza a szoknyáját, és megmutatja a lába szárát. Vörös. Anyám kántálása kiabálásba csap. – …Mire vársz, Simon? Mért nem vágod pofon a fiadat? Mert én természetesen az apám fia vagyok, nem az övé. Apám hallgat. Ez az o szerepe minálunk. Anyámra érvekkel nem lehet hatni, fütyül a logikára, és amit apám mond, egyik fülén be, másikon ki. Örökös némaságra, kis híján rabszolgaságra kárhoztatta apámat pusztán szóáradata hatalmánál fogva. – Nem hallod, Simon? Lecsapom a villát, kést, félig felemelkedem ülto helyembol, hogy elugorjak az apai pofon elol. Apám nem mozdul. Ehhez is bátorság kell, gondolom, mert ma este, a hitvesi ágyban, lesz mit hallgatnia: anyám könyörtelenül fejére olvassa összes buneit. De gyáva bátorság az övé. Láttam én hasonló helyzetben a nagybátyámat! Csodálatos látvány volt. Felpattant, mennydörgött, leteremtette a feleségét, aki roppantul hasonlított anyámra, minthogy a két fivér két novért vett el. Miért ilyen mindenki anyám családjában, gondolom borúsan: száraz, konok, zsémbes, szorösszívu? Nagynéném nem sokáig húzta. Negyvenéves korában belehalt heveny életundorába. Nagybátyám boségesen kárpótolta magát a mulasztottakért, azóta is lányok után futkos. Nem kárhoztatom érte, magam sem cselekedtem különbül férfikoromban. Megnyugszom. Nem fenyeget támadás sem apám, sem anyám részérol. Anyám örömest lekenne egy pofont, de nemrég kitaláltam egy elhárító könyökmozdulatot, amely látszatra a legkevésbé sem vét a kötelezo tisztelet ellen, mégis telibe találja az anyai alkart. És nem pusztán védekezo mozdulat! Erot adok a lökésbe. – Nem kapsz gyümölcstortát – mondja anyám, némi töprengés után. – Tanuld meg, hogy nem szabad szegény kishúgaidat bántani! Apám rosszallóan csettint. Szólni nem fog. Bosszúsan hallgatok. És kihasználva azt a pillanatot, amikor apám bánatosan a tányérjára mered, anyám pedig feláll és elfordul, hogy levegye a tuzrol a tegnap este óta ott fortyogó ételt, iszonyú pofát vágok Pélagie-ra. Aki abban a minutában bömbölni kezd, és nyafogva elpanaszolja anyámnak, hogy „ránéztem”. – Hát aztán! – mondom én, ártatlan szemeket meresztve (ártatlan s mi több, kék szemeket!). – Már rád nézni sem szabad? Csend. Úgy teszek, mintha csak foghegyrol kóstolgatnám anyám mestermuvét. Elszántan visszautasítom a kötelességszeruen felkínált repetát is. És mialatt a többiek lelkesen táplálkoznak, én kitartóan bámulom a tálaló fölött függo légyszaros metszetet, A tékozló fiú hazatérésé-t. Az idosebb fiú a kép egyik sarkában álldogál, lógó orral. Igaza is van, gondolom. Mennyit...