Obama Így lettem

1. Auflage 2018
ISBN: 978-963-304-744-6
Verlag: HVG Könyvek
Format: EPUB
Kopierschutz: PC/MAC/eReader/Tablet/DL/kein Kopierschutz

E-Book, Hungarian, 400 Seiten

Az Egyesült Államok egykori first ladyjének személyes hangú, átüto ereju és inspiráló önéletrajza. Michelle Robinson gyermekkorát Chicago déli részén töltötte. A család tetotéri lakásában egy szobában lakott bátyjával, Craiggel, akivel gyakran fogócskázott kint a parkban. Szüleinek, Fraser és Marian Robinsonnak köszönheti szókimondását, bátorságát. Innen az élet távolabb repítette: a Princeton nagyeloadóitól, ahol eloször tapasztalta meg, milyen érzés egyedüli feketének lenni egy teremben, a csupa üveg irodaházig, ahová elszánt és lelkes társasági szakjogászként került. Itt toppant be irodájába egy nyári reggelen egy joghallgató, Barack Obama, és borította fel szépen felépített terveit. Michelle Obama most eloször mesél házasságuk elso éveirol, arról, miként próbált egyensúlyt teremteni a munkája és a családi élet között, miközben férje politikai karrierje gyorsan ívelt felfelé. Beavat az elnökválasztáson való indulásról szóló vitáik részleteibe, és ír arról is, hogyan élte meg a népszeruség terhét és a kritikákat a kampány során. A bájjal, humorral és szokatlan oszinteséggel elmesélt történetekben igen érzékletesen számol be a színfalak mögött zajló eseményekrol, amelyeknek a családja a történelem rivaldafényébe kerülve lett részese. Hasonlóan élvezetesen ír a Fehér Házban eltöltött nyolc meghatározó évrol, amelyek során megismerte az országot, és az ország is megismerte ot. Az Így lettem hol szerény iowai konyhákba, hol a Buckingham-palota báltermeibe kalauzol minket. Megtapasztaljuk a mérhetetlen szomorúság, az elképeszto szívósság és bámulatos kitartás pillanatait is. Egészen közelrol láthatjuk, mi zajlik e páratlan, úttöro történelmi személyiség lelkében, miközben azért küzd, hogy hitelesen éljen, hogy saját erejét és hangját magasabb eszmék szolgálatába állítsa. Oszintén és bátran megosztott történetei arra ösztönöznek, hogy feltegyük magunknak is a kérdést: kik vagyunk és kivé akarunk válni.

Autoren/Hrsg.

Obama, Michelle

Leseproben

Eloszó
2017 márciusa Gyerekkoromban egyszeru vágyaim voltak. Szerettem volna egy kutyát, egy házat, amelyben lépcsok is vannak – két szintet egy családnak. Valamiért szerettem volna egy négyajtós kombit is a kétajtós Buick helyett, amely édesapám öröme és büszkesége volt. Mindenkinek azt mondogattam, hogy felnottként gyermekorvos leszek. Hogy miért? Mert szerettem kisgyerekek között lenni, és hamar megtanultam, hogy a felnottek szívesen hallják ezt a választ. „Ó, szóval orvos! Micsoda remek választás!” Akkoriban lófarkat viseltem, állandóan parancsolgattam a bátyámnak, és sikerült – mindig és minden körülmények között – ötöst szereznem az iskolában. Ambiciózus voltam, habár nem tudtam, pontosan mire is törekszem. Ma már úgy gondolom, ez az egyik legfölöslegesebb kérdés, amelyet felnott gyereknek feltehet: „Mi leszel, ha nagy leszel?” Mintha a felnottség lenne a végállomás. Mintha egy adott ponton valamivé válnánk, és ezzel vége is lenne. Életem során voltam jogász, voltam egy kórház alelnöke és igazgató egy nonprofit szervezetnél, amely fiataloknak segít értelmes karriert találni. Voltam munkásosztálybeli fekete diák egy meno egyetemen, jobbára fehér hallgatók között. Megszámlálhatatlanul sok helyiségben voltam az egyetlen no, az egyetlen afroamerikai. Voltam menyasszony, agyonhajszolt anyuka, gyásztól gyötört leánygyermek. És egészen a közelmúltig az Amerikai Egyesült Államok First Ladyje – olyan állás ez, amely hivatalosan nem is az, ám ennek dacára korábban elképzelhetetlen platformot nyújtott számomra. Komoly eropróbát jelentett és alázatra késztetett, felemelt és porba sújtott – idonként mindezt egyszerre. Még csak most kezdem feldolgozni mindazt, ami az utóbbi években történt – attól a 2006-os pillanattól kezdve, hogy a férjem eloször szóba hozta, indulna az elnökválasztáson, egészen addig a hideg téli reggelig, amikor beültem a limuzinba Melania Trump mellé, hogy elkísérjem a férje avatási ceremóniájára. Micsoda út volt ez! First ladyként az ember Amerika legszélsoségesebb arcaival találkozik. Jártam adománygyujtésen olyan magánházakban, amelyek inkább képzomuvészeti múzeumnak tuntek, olyan otthonokban, ahol drágakovel kirakott kád állt a fürdoszobában. Ellátogattam olyan családokhoz, amelyek mindenüket elvesztették a Katrina hurrikán miatt, és könnyes szemmel, hálával fogadták a muködo hutogépet és a tuzhelyet. Találkoztam olyanokkal, akiket sekélyesnek és képmutatónak tartok, és másokkal – tanárokkal, katonafeleségekkel és sok más emberrel –, akiknek bámulatosan mély és eros a lelkük. És találkoztam gyerekekkel – nagyon sokkal, a világ minden szegletében –, akik felvidítanak, reménnyel töltik meg a szívem, és akik szerencsére el tudnak feledkezni a rangomról, amint elkezdünk együtt bogarászni a kerti termoföldben. Miután vonakodva ugyan, de közszereplové váltam, piedesztálra emeltek a világ legbefolyásosabb nojeként, ám meg is hurcoltak mint „dühös fekete not”. Szívesen megkérdeztem volna bírálóimat, hogy a fenti kifejezés melyik szava zavarja oket a leginkább – a dühös, a fekete vagy a no? Közös fényképen mosolyogtam olyanokkal, akik az országos televízióban a férjemet szapulják, de azért szeretnének egy bekeretezett szuvenírt a kandallópárkányukra. Hallottam az internet posványos bugyrairól, ahol mindent megkérdojeleznek velem kapcsolatban, egészen odáig, hogy egyáltalán no vagyok-e vagy férfi. Egy hivatalban levo amerikai kongresszusi képviselo gúnyt uzött a fenekembol. Sokszor megbántottak. Nemegyszer felháborodtam, de leginkább igyekeztem nevetni az egészen. Sok minden van, amit még mindig nem tudok Amerikáról, az életrol, sem arról, hogy mit hozhat a jövo. De magamat ismerem. Édesapám, Fraser arra nevelt, hogy keményen dolgozzak, sokat nevessek és álljam a szavam. Édesanyám, Marian megmutatta, hogyan gondolkodjam önállóan és hallassam a hangom. Ok ketten, a mi kis zsúfolt lakásunkban, Chicago South Side-ján, segítettek meglátni, mekkora jelentosége van a történetünknek, az én történetemnek országunk szövevényesebb történetén belül. Még akkor is, ha az nem szép, ha nem tökéletes. Még akkor is, ha sokkal valóságosabb, mint szeretnénk. Életünk története a részünkké válik, mindig velünk marad. Én így lettem azzá, aki vagyok. Nyolc éven át éltem a Fehér Házban, ahol annyi a lépcso, hogy megszámlálni sem tudnám – aztán ott vannak még a liftek, a bowlingpálya és egy házi virágkötészet. Olasz kelmével vetett ágyban aludtam. Az ételünket világklasszis séfek készítették, és olyan szakemberek tették elénk, akik magasabban képzettek, mint bármely ötcsillagos étterem vagy hotel személyzete. A titkosszolgálat fülhallgatós, fegyveres ügynökei elszántan, rezzenéstelen arccal álltak az ajtók elott, és megtettek minden tolük telhetot, hogy ne zavarják meg a családunk magánéletét. Végül hozzászoktunk ehhez is, nagyjából – az új otthonunk különös pompájához, meg mások folyamatos, csendes jelenlétéhez is. A Fehér Ház az a hely, ahol a két lányunk a folyosókon labdázott, és fára mászott a South Lawn gyepén. Barack itt virrasztott éjszakánként az összefoglalókat és a beszédeit tanulmányozva a Treaty Roomban, és ez volt az a hely, ahol Sunny, az egyik kutyánk idonként odapiszkított a szonyegre. Kint állhattam a Truman-erkélyen, és figyeltem a szelfibottal pózoló turistákat, akik be-belestek a vaskerítésen, és próbálták kitalálni, mi folyik odabent. Voltak napok, amikor fojtogatónak éreztem, hogy az ablakokat biztonsági okokból zárva kell tartani, és nem juthatok egy kis friss levegohöz anélkül, hogy felfordulást okoznék. Máskor lenyugözött a kint virágzó fehér magnóliák látványa, a kormányzati ügymenet mindennapos zsongása, a katonai üdvözlés magasztossága. Voltak napok, hetek, hónapok, amikor utáltam a politikát. És voltak pillanatok, amikor ennek az országnak és népnek a szépsége annyira lenyugözött, hogy a lélegzetem is elakadt. Aztán véget ért. Az ember hiába tudja, hogy majd ez is elkövetkezik, hiába töltik ki az utolsó heteket a könnyes búcsúzások, az adott nap eseményei összemosódnak. Egy kéz simul a Bibliára, az eskü szavai visszhangoznak. Az egyik elnök bútorait elszállítják, és megérkeznek a másikéi. A szekrényeket kiürítik, és mindössze pár óra leforgása alatt újra telerakják. Egy szempillantás, és új fejek nyugszanak a párnákon – új vérmérséklet, új álmok. És amikor véget ér, amikor utoljára kisétálunk a világ leghíresebb épületébol, sok tekintetben ismét önmagunkra kell találnunk. Hadd kezdjem egy minap történt aprósággal! Otthon voltam a vörös téglás házunkban, ahová nemrég költöztünk. Az új házunk három kilométernyire lehet a régitol, egy csendes kertvárosi övezetben. Még zajlik a berendezkedés. A nappaliban a bútorokat ugyanúgy helyeztük el, mint a Fehér Házban. A házunk tele van emlékekkel, melyek arról tanúskodnak, hogy mindez valóban megtörtént – fényképek a családról Camp Davidben, kézzel készített kerámiák, amelyeket amerikai oslakos diákoktól kaptam, egy könyv Nelson Mandela dedikálásával. Ebben az estében az volt a különös, hogy rajtam kívül senki sem volt itthon. Barack elutazott, Sasha a barátaival töltötte az estét. Malia New Yorkba költözött, ott dolgozott az egyetem elotti egy évben. Nem volt itthon más, csak én és a két kutyánk, körülöttünk pedig a csendes, üres ház, s erre nyolc éven át nem akadt példa. Megéheztem. Kiléptem a hálószobánkból, a kutyákkal a nyomomban lementem a lépcson. A konyhában kinyitottam a hutot. Kivettem két szelet kenyeret, és betettem a kenyérpirítóba. Kinyitottam a konyhaszekrényt, és kivettem egy tányért. Tudom, mindez furcsán hangzik, de az, hogy a konyhában leemelhetek egy tányért a polcról anélkül, hogy valaki oda akarná adni nekem, hogy ott állhatok egyedül, és figyelhetem a lassan barnuló pirítóst, már-már olyan, mintha visszatértem volna a régi életembe. Vagy talán ez az új életem, amely csak most kezd alakot ölteni. Végül nem egyszeru pirítóst készítettem, hanem sajtosat – a két kenyérszeletet betettem a mikróba, és suru, csöpögos cheddar sajtot olvasztottam közéjük. Ezután kimentem a tányérral a hátsó kertbe. Senkinek sem kellett szólnom, hogy hova indulok. Egyszeruen kimentem. Mezítláb lépkedtem, rövidnadrágban. A tél csípos lehelete végre elillant. A krókuszok már kezdtek kikandikálni a hátsó fal mentén sorakozó ágyásokból. A levegonek tavaszillata volt. Leültem a veranda lépcsojére, éreztem, hogy a lábam alatt a kolap megorizte a nap melegét. Valahol a távolban egy kutya kezdett csaholni, az én kutyáim megtorpantak és úgy füleltek, mintha egy pillanatra összezavarodtak volna. Felötlött bennem, hogy milyen éles hang lehet ez nekik, hiszen a Fehér Házban nem voltak szomszédaink sem, nemhogy kutyák a közelünkben. Számukra mindez újdonságként hatott. Amikor a kutyák elügettek körbeszimatolni a kertben, a sötétben elmajszoltam a pirítósomat, és a leheto legjobb értelemben egyedül éreztem magam. Az eszem nem a felfegyverzett orökön járt, akik alig száz méterre tolem a számukra kiépített parancsnoki posztjukon ülnek a garázsunkban, sem azon, hogy...