Auster New York trilógia

1. Auflage 2018
ISBN: 978-615-5759-43-7
Verlag: 21. Század Kiadó
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, Band 1, 335 Seiten

Reihe: Paul Auster életmusorozat

A New York trilógia az ezredforduló egyik legelismertebb amerikai írójának világszerte legsikeresebb regénye. Ha akarom, három önálló, mégis összefüggo klasszikus detektívtörténet, ha akarom, a modern egzisztencialista regény csúcsteljesítménye, Kafka és Borges követoje.
Mert miközben a detektív a nyomokat követi, valójában azt deríti fel, mit jelent emberi lénynek lenni. 
Auster hosszú évek óta a Nobel-díj várományosa, számtalan irodalmi díj birtokosa, könyveit harminc nyelvre fordították le.
Muvei most a 21. Század Kiadó új életmusorozatában jelennek meg.
'A New York trilógia az amerikai irodalom új kezdete.'
The Observer
'Az egyetlen író, aki Samuel Becketthez mérheto.'
Guardian
'Elképesztoen olvasmányos és titokzatos. Auster új dimenziókat ad a modern irodalomnak és - ami még fontosabb - új perspektívákat a bolygónknak.'
The Boston Globe

Autoren/Hrsg.

Auster, Paul

Leseproben

1
A téves hívással kezdodött minden. Három ízben csengett az éjszaka közepén, és a hang a vonal túlsó végén olyasvalakit kért, aki nem o volt. Jóval késobb, amikor már képes volt elgondolkodni a történtek felett, arra a következtetésre jutott, hogy a véletlen az egyetlen kézzelfogható valóság. Ez azonban jóval késobb volt. Kezdetben semmi mást nem érzékelt, mint magát az eseményt és következményeit. Hogy végzodhetett volna másképp is, vagy, hogy az elso szó, amely elhagyta az idegen ajkát, eleve eldöntött mindent, bennünket nem is érdekel. Egyedül a történet számít, és hogy jelent-e valamit vagy sem, az pusztán a történetbol nem derül ki. Ami Quinnt magát illeti, vele kapcsolatban szükségtelen különösebb részletekbe bocsátkoznunk. Hogy ki volt o, honnan jött és mivel foglalkozott, nincs nagy jelentosége. Tudjuk róla, példának okáért, hogy harmincötödik életévében járt. Valaha családos ember volt és apa, de felesége is, kisfia is meghalt. Azt is tudjuk róla, hogy könyveket írt. Detektívregényeket, hogy pontosak legyünk. Regényeit William Wilson álnéven írta, évente átlag egyet, amiért éppen elegendo pénzt kapott, hogy szerényen eléldegéljen egy kisebb New York-i lakásban. Mivel egy-egy regény megírása öt-hat hónapnál több idot nem igényelt, az év fennmaradó részében szabad volt, azt csinált, amit akart. Könyveket olvasott, tárlatokra, moziba járt. Nyáron baseballt nézett a tévében, télen operát hallgatott. Mindennél jobban szeretett azonban gyalogolni. Csaknem mindennap, esoben, hóban, napsütésben elment otthonról, és a városban kóborolt minden igazi cél nélkül; csak ment, amerre a lába vitte. Számára New York a kimeríthetetlen tér, léptek végtelen labirintusa volt: függetlenül attól, messzire gyalogolt-e, s hogy milyen alaposan kiismerte már minden negyedét, utcáját, a város mindig a tökéletes elveszettség érzését keltette benne. És nem csak a városban: úgy érezte, önmagában vész el. Valahányszor gyalogolni ment, mintha hátrahagyta volna személyiségét; azzal, hogy az utcák forgatagába vetette magát, hogy lényét egyetlen nyitott szemre redukálta, végre sikerült kibújnia a gondolkodás kényszere alól, elmerült egyfajta lelki békében, boldog belso ürességben, ami semmi máshoz nem volt fogható. A világ kívüle volt, körülötte, elotte, és olyan sebesen változott, hogy lehetetlen volt sokáig elidoznie egyetlen dolog felett. A lényeg a mozgásban rejlett, az aktusban, ahogy egyik lábát a másik elé helyezi, átengedi magát teste ritmusának. A céltalan bolyongásban minden hely egyenértékuvé vált a számára, teljesen mindegy volt, merre jár. Legjobban azok a gyaloglásai sikerültek, amikor úgy érezte, nincs is sehol. És végso soron egész életében erre vágyott: hogy ne legyen sehol. New York volt az a légüres tér, amit felépített maga köré; ráébredt, hogy esze ágában sincs valaha is elmenni innen. Régebben Quinn még várt valamit az élettol. Fiatal korában több kötet verset is publikált, drámákat, kritikákat, esszéket írt, számos hosszabb fordításon dolgozott. Késobb azonban egyszerre feladta mindezt. Egyik énje meghalt, mondta barátainak, és nem szeretné, ha visszajárna kísérteni. Ekkor kezdte használni a William Wilson nevet is. A Quinn nevu énje nem tudott már könyveket írni, és bár bizonyos tekintetben tovább élt, végérvényesen meghalt a többi ember számára. Azért nem hagyta abba az írást, mert úgy érezte, semmi másra nem alkalmas. A detektívregény látszott a legértelmesebb megoldásnak. Nem kellett soká törnie a fejét, míg kiagyalt egy kelloképpen kusza rejtélyt, s jól írt, minden különösebb erofeszítés nélkül, ami gyakran ot magát is meglepte. Mivel nem tekintette úgy, hogy o e könyvek szerzoje, nem érzett felelosséget irántuk, s nem is kényszerült mentegetozni önmaga elott. William Wilson végso soron kitalált személy volt, s még ha Quinn agyában született is meg, most már független életet élt. Quinn tisztelettel, alkalmasint csodálattal adózott neki, az azonban meg sem fordult a fejében, hogy o és William Wilson egy személy volnának. Ezért is nem fedte fel soha álnevét. Ügynöke sem ismerte; kizárólag levélben érintkeztek, Quinn postafiókot tartott fenn külön erre a célra. Hasonlóképpen állt a helyzet a kiadóval is, aki a szerzoi honoráriumot ezen az ügynökön keresztül fizette. Egyetlen William Wilson-könyv sem közölt fényképet vagy életrajzi jegyzetet a szerzorol. Nem szerepelt az írók névjegyzékében sem, sohasem nyilatkozott, és minden levélre, amit William Wilson kapott, az ügynök titkára válaszolt. Amennyire Quinn meg tudta ítélni, a titokról nem tudott senki. Kezdetben, amikor barátai megtudták, hogy már nem ír, kérdezgették, mibol akar megélni. Mindig ugyanazt felelte: hogy a feleségétol havi járadékot örökölt. Igazából azonban a feleségének sohasem volt pénze; és lassan Quinn-nek sem volt többé egy barátja sem. Több mint öt év telt el azóta. Quinn már nem gondolt állandóan a kisfiára, és nemrég felesége arcképét is eltávolította a falról. Néhanapján meglepte ugyan az érzés, milyen is volt a karjai közt tartani hároméves gyerekét, a szó szoros értelmében azonban nem gondolt, sot nem is emlékezett már rá. Ez csak fizikai értelemben vett érzet, a múlt egy lenyomata volt, amely a testében maradt, s amely fölött nem rendelkezett. Egyre ritkábban is jelentkeztek az ilyen pillanatok, s többnyire úgy tunt, bizonyos dolgok elkezdtek kicserélodni Quinnben. Nem akart már mindenáron meghalni. Még kevésbé állíthatjuk azonban, hogy különösebben örült volna, hogy él; de legalább nem méltatlankodott miatta. Élt, és érdekesnek, sot egy ido múltán valósággal lenyugözonek találta ezt a csökönyös élni akarását. Mintha rejtélyes módon túlélte volna önmagát, mintha valami különös halál utáni életet élne. Nem aludt már meggyújtott villany mellett, és több hónapja nem tudta felidézni egyetlen álmát sem. Éjszaka volt. Quinn az ágyban feküdt és cigarettázott, hallgatta, hogy veri az eso az ablakot. Azon gondolkodott, mikor áll el, s hogy vajon reggel hosszabb vagy rövidebb sétához érez-e majd késztetést. Nyitott könyv feküdt mellette a párnán, lapjával lefelé: Marco Polo utazásai. Amióta két héttel korábban befejezte a legutóbbi William Wilson-regényt, Quinn többnyire tétlen heverészett. Könyveinek narrátora, Max Work, a magándetektív újabb mesterien kidolgozott buntetthálót bogozott szét, számos verekedésnek volt aktív résztvevoje, élete nemegyszer függött egyetlen hajszálon. Erofeszítései Quinnt is a végsokig elcsigázták. Nagyon közel került Workhöz az évek folyamán. Amíg William Wilson némiképp elvont figura maradt, Work egyre inkább életre kelt. A személyiségtrióban Wilson mintegy hasbeszéloként dolgozott, Quinn volt a bábu, és Work a nagy attrakció, a hang, amely vállalkozásuknak értelmet adott. Ha Wilson nem is volt több mint illúzió, igazolta, szentesítette a másik ketto létét. Ha nem élt is, híd volt, amelyen Quinn átkelhetett önmagából Workbe. Work pedig apránként egyre fontosabb tényezo lett az életében, egyik énje, testvére lett, társa a magányosságban. Újra felemelte a Marco Polót, és az elso oldalt kezdte olvasni. „Természetesen akadt benne egy s más, amit nem láthatott, de ezeket szavahiheto és idézésre méltó emberektol hallotta; mi tehát írásba foglaljuk a látott dolgokat úgy, ahogy látta oket, és a hallottakat úgy, ahogy hallotta: és nem fogja a hamisságnak egyetlen foltja sem bemocskolni könyvünk igazságát, és senki, aki olvassa vagy hallgatja, nem fogja mesének minosíteni tartalmát.”{1} Quinn éppen mérlegelni kezdte volna e szavak értelmét, azok nyers önbizalmát latolgatva elméjében, amikor megcsörrent a telefon. Jóval késobb, amikor már képes volt rekonstruálni az azon az éjszakán történteket, felidézte, hogy az órára pillantott, tudomásul vette, hogy éjfél is elmúlt, és csodálkozott, hogy lehet ilyen késon telefonálni. Több mint valószínu, gondolta, hogy valami kellemetlenség lesz. Kikecmergett az ágyból, meztelenül odament a készülékhez, s a második csöngetésre felvette a kagylót. – Igen? Hosszú csöndet hallott a vonalban, és egy pillanatig arra gondolt, hogy az illeto letette. Aztán gyengén, mintha nagyon messzirol beszélne, megszólalt egy hang: semmi másra nem emlékeztetett, amit Quinn valaha is hallott életében. Gépies volt, s egyszersmind érzéssel teli, suttogásnál alig hangosabb, s mégis tisztán hallható, annyira színtelen, fénytelen, hogy képtelenség volt megállapítani, férfi vagy no hangja-e. – Halló! – szólt a hang. – Ki beszél? – kérdezte Quinn. – Halló! – Itt vagyok, hallgatom. Ki beszél? – Paul Austerral beszélek? Paul Austerral szeretnék beszélni. – Nincs itt senki ilyen nevu ember. – Paul Auster. Auster Nyomozó Iroda. – Sajnálom. Bizonyára rossz számot hívott. – Életbe vágó dologról van szó. – Semmit se tehetek önért. Itt nincs semmiféle Paul Auster. – Nem érti. Az ido lejár. – Éppen ezért azt tanácsolom, tárcsázzon még...