Fonyódi Isten ostorai

1. Auflage 2021
ISBN: 978-963-426-331-9
Verlag: Gold Book
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, Band 1, 384 Seiten

Reihe: Torda

Róma alapításának 1127. évében az egykori világbirodalom két részre szakadva próbálja útját állni a határait ostromló barbár népeknek. Balambér hun nagykirály Theodosius kelet-, és Gratianus nyugatrómai császár viszályát kihasználva egyre nyugatabbra tolja a Hun Birodalom határait. Miközben seregei a Duna-Tisza közén megvetve lábukat Pannónia végso meghódítására készülnek, messze, a Volga partján Tas, a magori tudók tanítványa hozzásegít egy kovácsot szerelme beteljesüléséhez... de segítségének ára van: magának kéri a kovács majdan megszületo hetedik gyermekét.
Fonyódi Tibor történelmi regénytrilógiájának elso kötetében Torda, a táltos élettörténetén keresztül az európai történelem talán legvéresebb évszázadának eseményeit mutatja be. A fordulatokban gazdag, lebilincselo, egyedi hangvételu regényben a magyar oshagyomány legszebb elemei és a történelmi tények ötvözése révén nyerhet betekintést az olvasó a Hun Birodalom fénykorába és legnagyobb királya, Atilla életébe.

Autoren/Hrsg.

Fonyódi, Tibor

Leseproben

ELSO ROVÁS
Van egy határozott emlékem hároméves koromból, ahogy az Itil-parton1 felmászom egy vadkörtefára. Valaki körteszüret végeztével a fatörzsnek támasztva otthagyta a létráját, és kihasználtam a lehetoséget. Mentségemül szóljon, gyermek voltam és tudatlan, aki nem érzi a veszély mértékét. Anyám egy pillanatra nem figyelt oda, és elkódorogtam mellole. Rögvest nekiindultam a magosságnak, a kéklo égnek. Csábított a létra. Ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy felmenjek rajta a napsütötte égig, és azon is túl. Tekintetem egy kósza bárányfelhore szegezve, tágra nyílt szemmel indultam felfelé. Az én létrámon. A negyedik vagy az ötödik foknál járhattam, mikor anyám élesen felkiáltott: –?A gyerek! Ugrottak az emberek, szaladtak, hogy mentsék az életemet. Valamelyik novérem a derekamnál fogva elkapott, és gyorsan átadott a futva érkezo anyámnak. Édes szülém keservesen zokogott, karjába zárt és nyálasra csókolta arcomat. –?Nem szabad felmászni, kicsim! És ha leesel? – Mivel anyám elsírta magát, a kisebbik novéreimnek is gyorsan megkönnyesedett a szeme. Állt ott egy Rugon nevu férfi, aki különös dolgot mondott azon a napsütötte délutánon. Szavait anyámhoz intézte: –?Menne már felfelé, asszonyom. Hajtja a vére… Nagy csend lett a szavaira. Amíg élek, nem felejtem el azt a tekintetet, amivel anyám erre a Rugonra nézett. Ajka remegni kezdett, bal szeme alatt fehér vonallá szukült a korbácsütés nyoma, amely fiatalkora óta csúfította arcát. Magához szorított és szaladt velem a lovakhoz. Csak évekkel késobb tudtam meg, hogy apám még aznap este megkereste Rugont, és istenesen elverte egy méretes karóval. Apámat Csakónak hívták. Megkeseredett emberként élte az életét. Amióta eszemet tudom, kardokat és nyílhegyeket kovácsolt. Nehéz mozgású, testes emberként emlékszem rá. Akárhányszor felidézem magamban az alakját, minden alkalommal egy izzadt arcú óriást látok magam elott, aki reggeltol estig az üllo fölé görnyed. Volt egy nagy hibája az apámnak. Ami rugalmasság lakozott benne, azt alighanem hiánytalanul belekalapálta azokba a kardokba és szablyákba, melyek szép sorjában kikerültek a keze alól. Talán ezért volt hajthatatlan és makacs egész életében, amíg újra nem találkoztunk. Nem is vitte sokra, csatában is csak egyszer járt… Elbeszélésemben az idopontokat a Város alapításának évétol számolom.2 Így napnál is világosabb, hogy mikor történtek a nevezetes események. Tehát apám az 1127. évben, alig tizennyolc évesen elkísérte Balambér fokirályt a keleti gótok elleni hadjáratára. Átúsztattak a Tanaiszon, majd a pantikapaioni szoroson keresztül behatoltak a tauriszi félszigetre. Gyoztek. Nem is akárhogy. Olyan dicsoséges diadalt arattak, hogy a gót király, a büszke Ermanrik, római szokáshoz huen nem átallott saját kardjába dolni.3 Apám szándéka szerint gazdag, húszlovas emberként kívánt visszatérni a háborúból. Ám a hunok istene másképp rendezte a sorsát: nyomorékká tette, és úgy küldte vissza a szüloföldjére. Egy szerencsétlen lándzsadöfés miatt a bal lábát soha többé nem tudta egyenesre nyújtani. Az Egek Ura4 úgy döntött, Uzgon fia, Csakó, örökre kovácsmester maradjon. Ám amit reményben elvett tole Tauriszban, azt tehetségben boséggel visszaadta neki a fújtató mellett. Apám nagyon jó kardokat kovácsolt, csudájára járt a fél világ. Egy hosszú hajfonatos Rika nevu lány is csodálta ot. Álló nap illette magát a kovácsmuhely elott, nem mulasztott el egyetlen pillanatot sem, hogy szóba elegyedjen a jóképu férfival. O lett az anyám. –?Márpedig az én lányom nem fog hozzámenni egy sánta kovácshoz! – üvöltötte Csörge nagyúr. Felpattant és felborította a kecskelábú asztalt. A szláv szolgák rémülten rohantak ki az oszlopos-kapcsos elorészbe, csak Rika anyja és a lány maradtak odabent a szálában. Az anya nem mert mozdulni, a lány pedig nem tudott. Apja szorosan tartotta a copfjánál fogva. Apám odakint állt a zuhogó esoben Csörge úr sátra elott. Három gyönyöru hátasló kötofékjét tartotta a kezében, kettot ajándékba hozott Rika apjának. A legszebb hímzett mellényét viselte; kiöltözött a leánykérésre, ahogy a hunoknál illik. Tapodtat sem mozdult, férfiemberként állta a sarat, akár a vihar sorozta Itil-parti jegenyék. Csörge ordítása oly’ erosen kihallatszott, hogy még a szunni nem akaró égiháború dörrenései sem nyomhatták el a lelkében dúló harag kitöréseit. –?Rangon alul nem fog házasodni! Inkább vakuljak meg, minthogy a sánta kovács sátrában lássam! A családi visszaemlékezések szerint Rika azt felelte apjának, hogy „nekimegy a folyónak, ha nem mehet hozzá Csakóhoz”. Csörge egy bosz üvöltést hallatva ellökte magától. Elokapta ruhaöve mögül a korbácsát, és odavágott vele Rika arcának. Úgy ütötte meg a tulajdon vérét, mint egy utolsó senkit. Ha kicsivel feljebb sújt, kicsapja a lánya szemét. Lett nagy jajveszékelés. Az asszony összeszedte minden bátorságát. Kezét kitárva, óvón ugrott férje elé, hogy testével védelmezze földre zuhant, zokogó lányát. A fél falu ugyan odakint toporgott a sátrak elott, de nem akartak beavatkozni. Féltek. Ha rajtuk múlik, Csörge agyonveri mindkét not. Apám a semmibe révedon állt a zuhogó esoben. Aztán szép nyugodtan, rezzenéstelen arccal elohúzta a kardját. Mégiscsak a szerelmét gyilkolta odabent az elvakultság. De indulatát megfékezte egy határozott kézmozdulat. Meghökkenve emelte tekintetét a karját markoló, kortalannak látszó férfira. –?Hiba lenne, fegyverkovács – mondta a szúrós nézésu, fekete szakállú ember. Egy rovásjelekkel faragott, hosszú botra támaszkodott. –?Ki vagy te? – kérdezte tole az apám. Észre sem vette, hogy a kardot markoló keze egész a válláig elzsibbadt. A gyilok sárba hullt. Az sem tunt fel neki, hogy a falu népe szélsebes rémülettel menekült vissza a sátrába. Csak úgy csapódtak sorra serényen a bejárati takarók. Az ismeretlen nem válaszolt. Még mindig fogva tartva apám kezét, Csörge úr sátra felé fordult. Szavait ahhoz intézte. Lassan, megfontoltan szólt. –?Vidd a lányt Balambér fokirály városába. Telepedjetek le a fapalota közelében, elkél ott a jó kovács. Rika huséges asszonyod lesz, és sok gyermeket szül majd neked. Ámde a hetedik gyermek engem illet. Halld szavam! Azon a napon, amikor a hetedik gyermek a hetedik esztendobe lép, eljövök érte, és magammal viszem. És te nem ellenkezel, fegyverek kovácsa. Hangjából ero áradt. Olyan ember volt, akinek hatalma van a világ történései és az emberi sorsok fölött. Szavai úgy itatták át apám lelkét, mint száraz homokot a nyári zápor. Egész testében remegni kezdett, és térdre hullott a sárban. Furcsán, féloldalasan térdelt a rossz lába miatt, s még meg is kellett támaszkodnia az egyik kezével. –?Sámán… Az idegen szótlan maradt. Ellépett apám mellol, és ugyanolyan titokzatosan távozott, ahogy megjelent. Az eso függönye kisvártatva összezárult távolodó alakja mögött. Szemhunyásra rá félrecsapták a sátor bejáratát, és Csörge szabályosan kirúgta vérzo arcú, zokogó lányát az elorészbol. Rika elterült a sárban térdeplo férfi elott. –?Takarodj a szemem elol! Többé nem vagy a lányom! Takarodjatok! – süvöltötte túl a vihar tombolását Csörge úr. Egyszerre három embernek kellett visszatartania. Ha nem fogják le a szolgák, én most nem vagyok, mert minden bizonnyal megöli leendo szüleimet. Apám feltápászkodott, és felsegítette a sárból Csörge úr kitagadott lányát. Nem szóltak egymáshoz. Apám nyeregbe ültette anyámat, aztán felült mögé és megindult elore a vakvilágnak, felfelé az Itil mentén. Vitte magával a lovakat is. Soha többé nem tértek vissza a szülofalujukba. –?Fiad született! A kovács nem szólt semmit, fel sem nézett az üllorol. Fordított egyet a vörösen izzó pengén, s kalapálni kezdte a vasat. A segéd tovább szította a tüzet, de az sem nézett máshova, csak a munkára. A vénember a nyitott muhelyajtóban állt. Odakint nagy volt a sürgés-forgás, lovasok gyakorlatoztak a nagypalota körül. Mindenki örült a gyógyírként simogató tavaszi napsütésnek, amitol életre kélt, ragyogott a világ. Kurjongatás, lónyerítés és gyermekzsivaj hallatszott a vénség háta mögül. –?Hallod-e, amit mondok? –?Hallom – felelte az apám. –?Nem is örülsz? Apám kezében egy röpke pillanatra megállt a kovácskalapács. –?De igen. – Fordított egyet a vason, s folytatta a kalapálást. – Már hogyne örülnék… –?Fura ember vagy te. Tíz év alatt hat lányod születik, hetediknek végre fiad lesz, és csak a vállad rándítod? Nem értelek én téged. Miféle hun ember az ilyen? –?Amilyenné az élet tette… A vénember legyintett és...