Fonyódi Naptól vagyok, Holdtól vagyok

1. Auflage 2021
ISBN: 978-963-426-329-6
Verlag: Gold Book
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, Band 2, 410 Seiten

Reihe: Torda

A IX. század utolsó évtizedében járunk. Egy sebesült szarvas vérnyomát követo vadász három titokzatos regössel találkozik, akik arra kérik, hogy hallgassa meg a történeteiket. A három elbeszélo három egymást követo századot, nézopontot és stílust jelent, de mondandójuk azonos; egy múltja elol menekülo onogur javas, a kagán koronájának elkészítésére elhivatottságot érzo avar ötvös és a tanítói ellen fellázadó és Nagy Károly szolgálatába szegodo magyar táltos elbeszélése nyomán minden képzeletet felülmúló összefüggésekre derül fény a honfoglalást megelozo háromszáz év eltitkolt, elhallgatott magyar történelmébol.
Fonyódi Tibor történelmi regénytrilógiájának második kötetében három különbözo korban élt ember élettörténete elevenedik meg. A szerzo olyan színes és eleven tablót fest az Avar Birodalomról, a Karolingok koráról és a IX. századi magyar történelemrol, ami garantáltan felejthetetlen élményt nyújt a misztikummal fuszerezett történelmi kalandregények kedveloinek. Az elozményektol függetlenül is olvasható regény méltó párja a nagy sikert aratott Isten ostorainak.

Autoren/Hrsg.

Fonyódi, Tibor

Leseproben

SZARVASVADÁSZ
Hej, rege, rejtem… Hajnalodott. A felkelo Nap tüzes fénydárdákkal szúrt az égbe nyúló tölgyek közé, és oszlani kezdett az erdei tisztás fölött lebego ködtakaró; hamarosan már csak a fuszálakon és a sárgálló leveleken szikrázó milliónyi vízcsöpp emlékeztet a hosszúra nyúlt éjszakára. Enyhe oszi nap ígérkezett, de a hajnalok még huvösek voltak, s a rejtekben meghúzódó vadászok folyamatosan dideregtek átnedvesedett ruhájukban. Három férfi lesett a vadra az erdo mélyén, három egymást követo nemzedék egy családból. Egyikük sem volt fiatal. A vénségnek számító nagyapa hetven fölött járt, fia már öregnek számított a maga ötvenkét évével, az unoka nemrég töltötte be a harmincat. A nagyapa suttogva intette türelemre a többieket. Arra kérte oket, bízzanak benne, jönni fog a szarvas; jönnie kell, mert megálmodta! Azt a szarvast muszáj nyílhegyre kapni! –?Te fogod elejteni – mondta rövid hallgatás után a fiának. –?Ezt is megálmodtad? –?Igen. Olyan rettento nyugalommal várakoztak tovább, mintha ezer éve hasalnának a bokorban. A legfiatalabb elnyomott egy ásítást. –?Ha mégsem jön? – kérdezte félvállról. –?Ha nagyapád megálmodta, akkor jön – intette türelemre a középso. Ahogy melegedett az ido, a remény a köddel együtt párolgott el az utolsó nemzedékbol; a fiatalember türelmetlen lett. –?Nagyapó. –?Tessék? –?Arra a szarvasra várunk, amit… –?Arra! A fiatalember nem kérdezett többet. Hanyatt fordult a fuben, és azt suttogta a lomboknak, hogy „arra ugyan várhatunk”. A másik ketto talán nem hallotta a szavait, vagy csak úgy tettek, mintha fülük zárva lenne a szentségtörésre. A középsoben azért ott motoszkált egy kérdés: –?Akkor most lenyilazzam a hagyományt? –?Nem a szarvas a hagyomány, fiam. Az a hagyomány, amit a szarvasról hiszünk és mondunk – felelte a vénember. Kisvártatva így folytatta: – Gondolatokat és eszméket nem lehet nyílhegyre kapni. A férfi kurta bólintással jelezte, hogy érti apja szavait, érti a múlt üzenetét. Fertályóra elteltével a vénség álma valóra vált és csodálatos szarvas jelent meg a harmattól nedves tisztáson. Eros, hetedik-nyolcadik évében járó, fejedelmi bika, gyönyöru, sokágú koronával. Alig negyvenlépésnyire a vadászoktól megállt, és tisztítani kezdte az agancsát egy fatörzsön. –?Az a szarvas nem üno volt? – kérdezte a legifjabb. A nagyapja lepisszegte. –?Képtelenség – suttogta a középso a vadat nézve. Lassan elohúzott egy nyilat a földre fektetett tegezbol. – Felolünk fúj a szél… Hangtalanul felemelkedett egy fatörzs takarásában, és megfeszítette az íját. A másik ketto visszatartotta lélegzetét. Pendült az íj húrja. Tökéletes lövés. A vesszo vashegye éppen ott vágódott a bika oldalába, ahol a bor és a hús alatt az életadó szív dobban. Pár lépés, és a vad térdre rogy… De nem! A bika megugrott, testét elnyelte az oszi erdo sárgásvöröses levélfüggönye. A vadászok hallották, ahogy menekülés közben áttör az aljnövényzeten; a bokrok közt egy pillanatra még felcsillan aranyos szore, fejedelmi koronája; aztán nyomasztó csönd támadt, még a madarak sem csicseregtek. –?Hol hordja ez a szívét? – mérgelodött a hoppon maradt íjfeszíto. – Eltaláltam! –?Haj-rá! – kiáltotta a legidosebb, és korát meghazudtolva fürgén a megsebzett állat után lendült. Fia és unokája követték. Vér az avaron… Követték a vérnyomot. A sebesült vad átlábalt egy patakon. A túlparton rábukkantak a nyomra; sötét vércseppek csillogtak a bokrok levelein és az ember által sosem taposott avarszonyegen. Gyerekjátéknak tunt a megsebzett szarvas követése. –?Nyugatnak tart – jegyezte meg a középso. –?Már nem bírja sokáig – lihegett a vénség, kimerítette a nyomkövetés. Az élen haladó férfi olyan váratlanul torpant meg, hogy a fia nekiütközött. A vénség utolérte oket. –?Mi az? –?Nézd a vért. Mindhárman hüledezve néztek a lábuk elé. –?Ez… ez lehetetlen! – nyögte az unoka. A vérnyom három ágra szakadva, három különbözo irányban folytatódott! A középso vércsík nyílegyenesen haladt tovább, a másik ketto éles szögben elvált a foágtól, mintha futtában háromrét vágták volna az állatot. Pár lépés után mindhárom vérnyomot elnyelte az erdo. –?Ez tényleg a régi idok szarvasa! – szögezte le a vénség. –?A vérrel üzennek az osök? – bizonytalankodott a középso. –?Mindhárman megbolondultunk – fanyalgott a legifjabb. Három nemzedék hajolt a vérnyomok fölé; három értetlenkedo, megszeppent vadász. –?Most mit csináljunk? – töprengett fiú. Apa és fia osüktol várták a megoldást. –?Nincs többé visszaút – mondta a vénség. – A három vérnyom három különbözo utat jelent. Azt mondom, járja mindenki a sajátját. Te, fiam, eredj a középson, unokám tartson jobbra, én balra megyek. Valaki közülünk biztosan célba ér. Itt találkozzunk, mikor a Nap delelore hág. A másik ketto nem akart hinni a fülének. –?Inkább menjünk vissza a táborba, apám – javasolta a középso. –?Eredmény nélkül? – Megbontotta a kulacsa száját és megkínálta a fiát. – Inkább igyál! A férfi nagyot húzott a forrásvízbol. A fiúnak közben világmegváltó ötlete támadt. –?Ha valamelyikünk megtalálja a szarvast, adjon jelet! Ne bóklásszon fölöslegesen a többi. –?Na és mivel adjon jelet? – kérdezte a vénember. –?Füttyentsen. –?Ha messze kerülünk egymástól, nem fogjuk meghallani. –?Akkor jelezzen a kürttel. –?Csak egy kürtünk van. Ki vigye magával? Tanácstalanul álltak. A vénség végül így szólt a fiához: –?A tisztesség azt kívánja, hogy te vidd el. – Válaszra sem várva visszavette fiától a kulacsot és kezébe nyomta a tülökszarvból faragott kürtöt. A három nemzedék némán búcsúzkodott, és három különbözo úton indult tovább. A középso férfi – nevezzük innentol Szarvasvadásznak – íját készenlétben tartva lépdelt a suru avaron. A sebzett állat elhullajtott vére tisztán látszott a lombokon átszurodo fényben. Mintha a múltba vezetne a nyom, gondolta a vadász. Majd halkan kuncogott magában: Hogy gondolhatok ekkora butaságot, oseim vérvonala elvezethet a múltba, na de egy sebzett szarvasé? Néha megállt. Ilyenkor a fejét felvetve, lélegzetét visszatartva fülelte a vadont. Nyomkövetés közben elveszítette az idoérzékét. Ha valaki nekiszegezi a kérdést, hogy mióta uzi a szarvast, nem tudott volna épkézláb válasszal szolgálni. Fertályórája, fél napja, mondta volna bizonytalanul… Ezer éve… A nyomok egy tisztásra vezettek, amit aranyfénybe öltöztetett a hét ágra tuzo Nap. Csilingelés hallatszott. A tisztás túloldalán, az erdo árnyékos huvösében egyszeru kamlik1 emelkedett, az építmény elott lévo sámánfán apró csengettyuket rázott a szél. A vadász alig két lépést tett elore. Földbe gyökerezett a lába. A vérnyomok megszuntek. Se vér, se szarvas… –?Hej! Válaszképpen haragoszölden susogott az erdo. –?Van itt valaki?! A vadász lépésrol lépésre közeledett a kamlikhoz. Az íj fájához markolta a visszaengedett vesszot, szabad kezével óvatosan felhajtotta a kalincsot2. Megtorpant a küszöbkövön. Annak ellenére, hogy szeme még kissé káprázott a napfénytol, azonnal felfigyelt a homályban kuporgó alakokra. Egy osz hajú, nagyon öreg férfi és egy vörös hajú, fiatal no ült a kamlikban. –?Nap fénye világosságot – köszönt az öreg egy udvarias fohajtás kíséretében. A no kurtán bólintott. Az öregember a vadász nyelvén szólt, de szavaiból kiérzodött az idegen; tanulta a nyelvet, nem az anyatejjel szívta magába. –?Adjon Isten! – mondta a vadász. – Kik vagytok? –?Nézz körül! – felelte az öreg. A férfi körülhordozta tekintetét. Pislogva szoktatta szemét a félhomályhoz. Pillantása megállapodott egy sólyomábrával díszített korsón. – Avarok vagytok? –?Igen. –?Avarok, itt? –?Emberöltok óta itt élünk. Ezen a tájon, te vagy az idegen… De ne úgy beszélgessünk, hogy te a küszöbön állsz, mi pedig az istenfánál3 ülünk. Foglalj helyet köztünk! –?Köszönöm a szívességet, de nem fogadhatom el. Szorít az ido. Egy sebesült szarvast üldözök, és… –?Az a szarvas csak apád álmában létezik – mondta az aggastyán. –?Már tudom, miért áll csengettyusfa a kamlikotok elott. – A vadász...