Horváth Port Arthurtól Csuzimáig

Tengeri harcok az orosz-japán háborúban
1. Auflage 2018
ISBN: 978-615-80968-1-2
Verlag: Horváth Zoltán
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 1250 Seiten

Több mint harminc év nagy anyagi, és emberi áldozatokat követelo fejlesztései és kísérletezései után a XIX. század végére kialakult a tengerek új ura, a kor legmodernebb technológiai vívmányait magában egyesíto, modern értelemben vett csatahajó.
A hatalmas, félelmetes acélmonstrumok lenyugözték a kortársakat. Ezek a hajók voltak az oket birtokló ország erejének és nagyhatalmi státuszának szimbólumai, a nemzeti büszkeség megtestesítoi. Bennük jutott kifejezésre megépíttetoiknek gazdasági fejlettsége, ipari teljesítoképessége, valamint a szándék, hogy a világ vezeto nagyhatalmainak sorába tartozzanak.
Világszerte minden nagyobb haditengerészet ezek köré a páncélos óriások köré szervezodött, melyek teljes fegyverzetben állva várták, hogy országuk érdekeinek védelmében rendeltetésüknek megfeleloen harcba szálljanak az ellenfél hasonló páncélosai ellen, s bizonyítsák létezésük értelmét, és a rájuk költött hatalmas összegek megtérülését.
Talán az új idok kezdetének szimbolikus jelzéseként fogható fel, hogy erre az alkalomra végül nem a világot uraló európai országok vizein, hanem messze keleten, egy feltörekvo, és nem az európai kultúrkörbe tartozó új nagyhatalom partjai közelében került sor.

Autoren/Hrsg.

Horváth, Zoltán

Leseproben

A csatasor. Az orosz Fekete-tengeri Flotta sorhajói a XIX. század közepén, egy gyakorlaton. Ivan Aivazovszkij festménye. A napóleoni háborúk befejezése után, 1815-ben, az ereje teljében tündöklo Royal Navy 218 sorhajót és 309 fregattot tudott felvonultatni, többet, mint az összes többi haditengerészet együttvéve. E hatalmas erovel a brit haditengerészet magabiztosan uralta a világ valamennyi tengerét és óceánját. Egy ekkora hajóhad békebeli fenntartása azonban elviselhetetlen terhet jelentett még az angol költségvetésnek is, s a háború után azonnal megindult a haditengerészet állományának és költségvetésének drasztikus megnyirbálása. 15 év leforgása alatt a flotta állománya nagyjából arra a szintre esett vissza, ahol a háború elott volt. 1830-ban a Royal Navy 106 sorhajót, és 144 fregattot tudhatott állományában. Nagy-Britannia érdekeit nem sértette a békelétszámra való visszaállás, ugyanis a háború után hasonló, vagy még nagyobb arányú létszámcsökkentésekre került sor az összes többi haditengerészetnél is, a brit flotta fölénye tehát a csökkentett létszámmal is változatlanul megmaradt. Az egyetlen, valamennyire komolynak tekintheto ellenség a francia haditengerészet volt, mely 1815-ben 69 sorhajót és 38 fregattot tudott csatasorba állítani. Bár az ellenségeskedés 1814 után hivatalosan megszunt a két ország között, a francia flotta továbbra is a briteket tekintette elso számú ellenségének. A flotta sorhajóinak száma közvetlenül a háború után erosen visszaesett ugyan, s 1819-ben mindössze 31 szolgálatképes sorhajót tudtak felmutatni, az ekkortájt beinduló hajóépítéseknek köszönhetoen azonban ezt a számot 1830-ra sikerült 53-ra feltornázni. A francia flotta állománya azonban még ezekkel az erokkel is a brit flotta alig felét tette csak ki. A harmadik legnagyobb haditengerészet, az orosz, kivételnek számított, s az általános trendet nem követve, a háború utáni években nem csökkentette flottája állományát. Az oroszoknak maga a háború jelentett nagy leépülést, amikor az eredeti nyolcvan sorhajójukból, foleg a pénzhiány és az elöregedés miatt, 1815-re csak 48 maradt. Ezt a számot azonban a következo évtizedekben is változatlanul tartották, a fregattok számát pedig valamelyest még növelték is, 26-ra. A flottát nagyjából kétharmad/egyharmad arányban osztották meg a Balti- és a Fekete-tenger között. E három haditengerészethez képest az összes többi jelentéktelennek számított, és nemhogy a Royal Navy-vel, de még a francia vagy az orosz haditengerészettel sem voltak azonos súlycsoportban. A korszak hajói nem különböztek nagyon a napóleoni idok hadihajóitól, eltekintve attól, hogy jóval nagyobbak voltak. Egy elso osztályú sorhajó vízkiszorítása a század közepére az ötezer tonnát is meghaladta. (Nelson Victory-ja, mely a maga idejében a legnagyobbak közé tartozott, 3.500 tonnás volt.) A hajótest fából készült szerkezeti elemeinek vasalásokkal való megerosítése, vagy a korábban használtaknál nehezebb fedélzeti lövegek sem jelentettek nagy különbséget. A forradalmi változások elso szelei ekkor ugyan már érezhetoek voltak, ám csak a látnoki képességekkel felruházott kevesek érezték át az ekkoriban feltuno, de a gyakorlatban egyelore még nem sok hasznot hajtó technológiai újdonságok valódi jelentoségét. A hajók harcászati alkalmazásának alapelvei is ugyanazok voltak, mint korábban. A Nelson által bevezetett, az ellenség csatasorának áttörését erolteto taktikát, vagyis az oszlopban való támadást, a háború után kivették a hivatalos harcászati utasításokból, és a sorhajóknak csatarendként ismét a vonalba való felállást írták elo. Ennek ellenére az 1815-öt követo összecsapásokban, melyek többségét a napóleoni háborúk veteránjai vezényelték le, ha mód nyílt rá, minden parancsnok a nelsoni stílusban igyekezett lerohanni az ellenséget. A jól bevált módszer szerint igyekeztek áttörni az ellenség csatasorát, és minden esetben arra törekedtek, hogy minél közelebbre, lehetoleg érintésnyi távolságra közelítsék meg az ellenség hajóját, és egy heves, de rövid közelharcban törjék meg annak ellenállását. A dél-amerikai függetlenségi háborúk során, 1813 és 1826 között, számos összecsapásra került sor a függetlenedo országok, valamint a spanyol és portugál anyaországok hajói között. A frissen megalakult dél-amerikai haditengerészetek hajóit rendszerint 1815 után állás nélkül maradt angol tengerésztisztek irányították, és a legénység egy tekintélyes hányada szintén angol és amerikai zsoldosokból került ki. A hajók merész, a napóleoni idok stílusában végrehajtott rajtaütéseket hajtottak végre az ellenséges kikötok ellen, kisebb ütközeteket vívtak a spanyol és portugál hadihajókkal, valamint partraszálló hadmuveleteket fedeztek. Az európai vizeken csupán a mediterrán térségben került sor kisebb összecsapásokra, elsosorban az észak-afrikai kalózállamok elleni bünteto expedíciók során. A helyi kiskirályok által fenntartott kalózbandák ugyanis rendszeresen támadták a területen áthaladó kereskedelmi hajókat, nemegyszer váltságdíjat követelve az elrabolt hajókért, és azok legénységéért. Az európai országok és az Egyesült Államok menetrendszeruen küldték az itteni kikötok elleni megtorló támadásokra hadihajóikat, melyek bombázták az észak-afrikai kikötoket, és felgyújtották az ott horgonyzó kalózhajókat. A század elso felében forradalmak egész sora robbant ki a dél-európai országokban, melyeket a status quo fenntartására létrehozott Szent Szövetség fegyveres eroi rendszerint gyorsan levertek. A hadihajók flottatüntetéseket tartottak, kikötoket vettek blokád alá, komolyabb tengeri ütközeteket azonban csak a görög forradalom során vívtak meg. A görög felkelok eleinte a jól bevált, és jól megszokott kalózháborút folytatták a törökök ellen, és ami azt illeti, mindenki más ellen is, aki az útjukba került. A szervezetlen, és egymással is rivalizáló kalózbandák csak azt követoen kezdtek reguláris fegyveres erové alakulni, miután a görög tengeri erok parancsnokságát angol tisztek vették át. A görög haditengerészet azonban soha nem volt olyan eros, hogy a török flottával szemben megkockáztathatott volna egy nyílt tengeri összecsapást. Az egyes hajók, és kisebb kötelékek, így továbbra is a portyázó hadviselést folytatták, illetve rajtaütésszeru támadásokat hajtottak végre a török kézen levo kikötok ellen. Mikor a török hadsereg már a Peloponnészoszi-félszigeten is partraszállt, egy angol-francia-orosz flotta jelent meg a térségben, és követelték a török csapatok evakuálását. Miután a törökök ezt elutasították, a szövetséges flotta parancsnoka, Sir Edward Codrington, a Dicsoséges Június Elseje és Trafalgar veteránja, 1827 október huszadikán 11 sorhajójával és kilenc fregattjával...