Shafak Éva három lánya

1. Auflage 2017
ISBN: 978-963-405-874-8
Verlag: Európa Könyvkiadó
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 480 Seiten

Isztambulból Oxfordba, és vissza Isztambulba - lebilincselo történet huségrol és barátságról, hagyományról és modernségrol, szerelemrol és árulásról.
Peri gazdag háziasszony, éppen vacsoravendégségbe tart egy impozáns isztambuli házba a tengerparton, amikor egy koldus kis híján kitépi a kezébol a retiküljét. A dulakodás közben kihullik a táskából egy régi fénykép - három fiatal not és egy egyetemi oktatót ábrázol. Egy olyan szerelem régi emléke ez, amit Peri a legszívesebben kitörölne az emlékeibol. Peri tizennyolc éves korában Oxfordba került egyetemre - ekkor járt életében eloször külföldön. Az ateista Shirin és a buzgó muszlim Mona lettek a legjobb barátnoi, akikkel az iszlámról és a feminizmusról vitatkoztak, kedvenc tanára pedig a lázadó szellemu Azur, aki Istenrol beszélt hallgatóságának.
És volt egy botrány is, amely véget vetett minden jónak... 
Elif Shafak tizedik regénye különösen aktuális témát feszeget: egyszerre vallatja és védelmezi a muszlim identitást.
Financial Times

Autoren/Hrsg.

Shafak, Elif

Leseproben

A KÉZITÁSKA
Isztambul, 2016 Egy szokványos tavaszi napon történt az eset Isztambulban, egy hosszú és szürke délutánon, amely semmiben sem különbözött a többitol. Ekkor döbbent rá, hogy képes lenne megölni valakit. Mindig sejtette, hogy stressz hatására a legszelídebb és legbájosabb nok is agresszívvé válhatnak. És mivel magát nem tartotta sem szelídnek, sem bájosnak, úgy vélte, benne jóval nagyobb a potenciál, hogy elveszíti az önuralmát. Ugyanakkor a „potenciál” szó meglehetosen furfangos fogalom. Egy idoben mindenki azt hangoztatta, mekkora potenciált rejt magában Törökország – és most lám, mi kerekedett ki belole. Így aztán azzal nyugtatgatta magát, hogy a gonoszságra való hajlam önmagában végso soron semmit sem jelent. És szerencsére a Sors – ez a jól karbantartott táblagép, amely minden múltbéli és jövendobeli történést akkurátusan és automatikusan rögzített – a legtöbbször megóvta attól, hogy ártalmas dolgokat cselekedjen. Mind ez ideig tisztességes életet élt. Egyetlen embertársának sem ártott, legalábbis nem szántszándékkal, leszámítva a társasági pletykákat és rosszindulatú megjegyzéseket, de ezek bizonyára nem számítottak. Végtére is mindenki elkövetett ilyesmit – és ha olyan bodületes nagy bunnek számítana, akkor a pokol bugyrai már réges-rég színültig megteltek volna. Ha bárkit is csúnyán megbántott, akkor az nem más, mint Isten. Isten köztudottan rettentoen szeszélyes, és nagyon könnyu elszomorítani, mégsem sértodik meg soha. A megbántás és megsértodés emberi sajátosság. A család és a barátok szemében Nazperi Nalbantoglu – vagyis Peri, ahogyan mindenki ismerte – jó ember volt. Részt vett jótékonysági rendezvényeken, felhívta a figyelmet az Alzheimer-kór súlyosságára, és pénzt gyujtött rászoruló családok számára. Önkéntes munkát végzett az idosek otthonában, ahol backgammonbajnokságokon indult, majd rendre vesztett önszántából. Kézitáskájában mindig magánál hordott némi elemózsiát a rengeteg isztambuli kóbor macska számára, és gyakran saját költségén ivartalaníttatta oket, árgus szemmel figyelte gyermekei iskolai teljesítményét, pazar vacsorákat adott a férje fonöke és kollégái tiszteletére, nem evett és ivott a nagyböjt elso és utolsó napjain, ám többnyire kihagyta a közbülso idoszakot, továbbá minden áldozati ünnep alkalmával levágatott egy hennával megfestett birkát. Sohasem szemetelt az utcán, és nem vágott be mások elé a bevásárlások során, soha nem emelte fel a hangját – még akkor sem, ha gorombán bántak vele. Nagyszeru feleség, remek anya, példás állampolgár, csodálatra méltó modern muszlim no volt. Az ido tehetséges szabóként szemmel nem látható módon összefércelte a Peri életét meghatározó két szövetet: azt, amit mások gondoltak róla, és azt, ahogyan o vélekedett önmagáról. A másokra tett benyomása, valamint az önmagáról alkotott képe annyira tökéletesen illeszkedett, hogy már maga sem tudta eldönteni, az adott nap történéseit mennyiben határozzák meg mások elvárásai, és mennyiben saját vágyai. Gyakran érzett rá késztetést, hogy megragadjon egy szappanos vízzel teli vödröt, és felmossa az utcákat, a köztereket, kitakarítsa a kormányt, a parlamentet, a bürokráciát. És közben kimosná egyesek száját is. Annyi sok mocskot és szennyet szeretett volna kitakarítani, temérdek törött dolgot megszerelni, rengeteg hibát kijavítani. Reggelente, amikor kilépett a lépcsoházból, halkan felsóhajtott. Úgy érezte, mintha ezzel eluzhetné az elozo nap hordalékát. Peri megkérdojelezte a világ dolgait, és soha nem törodött bele az igazságtalanságokba. Néhány évvel ezelott megtanulta, hogy annak kell örülnie, amije van. Ennélfogva valósággal mellbe vágta, amikor egy átlagos napon, harmincöt évesen, megállapodott és megbecsült noként rádöbbent, hogy mekkora ur tátong a lelkében. Minderrol a forgalmi dugó tehetett, vagyis ezzel áltatta magát késobb. Dübörgés, morajlás és a fémek összecsattanása, amely ezernyi harcos csatakiáltását idézte. Az egész város egyetlen hatalmas építkezési területté változott. Isztambul egyre csak terjeszkedett, a város növekedése nem ismert határokat. Egy felfúvódott aranyhalra emlékeztetett, amely nem fogta fel, hogy többet nyelt le, mint amennyit meg bírna emészteni, és még mindig táplálék után nézelodött. Visszatekintve arra a sorsfordító délutánra, Peri arra a következtetésre jutott, hogy ha nincs az a kilátástalan dugó és az események láncolata miatt felelevenedo emlék, amely már hosszú ideje emlékezete mélyén szunnyadt, akkor sohasem vetemedett volna ilyesmire. Ültek a kocsiban, és komótosan araszoltak egy kétsávos úton, amelynek a felét lezárta egy felborult teherautó, amely beékelodött a legkülönbözobb méretu jármuvek közé. Peri türelmetlenül matatott a kormányon, percenként váltogatva a rádiócsatornákat, miközben lánya, fülében fülhallgatóval, unott ábrázattal ücsörgött az anyósülésen. Mint egy rossz kezekbe került varázspálca, a közlekedés a perceket órákká változtatta, az embereket brutális lényekké, és a józan dolgokat orületté. Isztambult azonban látszólag nem érdekelte mindez. Hiszen boven volt ideje, szép számmal laktak benne brutális lények, és jutott neki az orületbol is. Egy bizonyos ponton túl már nem számított, hogy egy órával több vagy kevesebb, egy brutális bestiával több, vagy egy orülttel kevesebb. Az orület úgy áradt szét a város utcáin, mint valami kábítószer az emberi véráramban. Naponta több millió isztambuli lakos beszívott egy-egy újabb adagot, és közben nem vették észre, hogy egyre jobban elveszítik a józan ítéloképességüket. Olyanok, akik még a kenyerüket sem osztották meg másokkal, megosztották az orültségüket – és azzal a különbséggel, hogy ezt értelmesnek találták. Ez a helyzet a kollektív ítéloképesség elvesztésével: ha elég sokan végignézik ugyanazt a szemfényvesztést, számukra valósággá válik. Ha kelloen sokan nevetnek ugyanazon a szánalmas jeleneten, akkor a végén mulatságos tréfa lesz belole. – Jaj, ne rágd már a körmödet! – fakadt ki Peri váratlanul. – Hányszor kell még szólnom? Deniz lassan, ráérosen kihúzta a fülhallgatóját, és lecsúsztatta a nyakára. – Ez az én körmöm! – felelte, majd szívott egyet a kettejük közé lerakott papírpohár tartalmából. Indulás elott megálltak egy Starböreknél – egy török kávézóhálózatnál, amelyet a Starbucks több ízben beperelt már, mivel az o logójukat, az o menüjüket és az o nevük elferdített változatát használták, ám amely mindezek ellenére mégis muködhetett bizonyos joghézagok miatt –, és vettek két italt: egy sovány lattét Perinek, és egy dupla csokis chip crème frappuccinót a lányának. Peri már megitta az övét, ám Denizé örökké eltartott. Piciket szívott belole, mint egy sebesült kismadár. A lemeno nap szép lassan beleolvadt a horizontba, és bágyadt sugarai egyforma rozsdás árnyalatúra festették a fabódék tetejét, a dzsámik kupoláját és a felhokarcolók ablakait. – Ez pedig az én autóm – jelentette ki Peri halkan. – Elhalt bordarabokat potyogtatsz a padlóra. Alighogy kiejtette ezeket a szavakat, mindjárt meg is bánta. Az én autóm!!! Milyen rémes dolog ilyet mondani a gyermekünknek – vagy bárkinek. Vajon o is teljesen az anyagiak rabjává vált volna? Vajon o is azok közé az orültek közé tartozna, akik önmagukat és a világban betöltött helyüket csakis az általuk birtokolt tárgyak tükrében érzékelik? Nagyon remélte, hogy nem. A lánya nem tunt megszeppentnek. Deniz megvonta csontos vállát, kitekintett az ablakon, majd dühösen folytatta a következo körömmel. Az autó megugrott, majd hangosan csikorogva ismét megállt. Az autókereskedo katalógusában ez az autó Range Roverként szerepelt, méghozzá Monte-Carlo kék árnyalattal. A brosúrában más színárnyalatok is szerepeltek: Davos-fehér, Orient-sárkányvörös, Szaúdi sivatagi pink, Ghánai rendorségi fényes kék, illetve Indonéz katonai matt zöld. Peri lebiggyesztette ajkát, és fejcsóválva azon tunodött, vajon ki találhatta ki ezeket a fantázianeveket. Arról elmélkedett, hogy vajon az autóvezetok tudják-e, hogy ezek a csillogó-villogó, meno autók, amelyekkel hencegnek, ghánai rendorségi egyenruhákról vagy szaharai homokviharokról kapták a nevüket. Isztambul hemzsegett a legkülönfélébb színu felso kategóriás luxusjármuvektol, melyek közül sok kilógott a környezetébol, akárcsak egy pedigrével rendelkezo fajtatiszta eb, amely bár komfortos és könnyu életre hivatott, valamilyen oknál fogva eltévedt, és a kietlen pusztában találta magát céltalanul bolyongva. A frusztrált versenyautók motorja hangosan bogött, hiszen a városban nem tudtak felgyorsulni. A terepjárókat a legkifinomultabb manoverezéssel sem lehetett bekormányozni a parányi parkolóhelyekre – ha véletlenül akadt még ilyen. A méregdrága szedánokat pedig tágas és többsávos utakra tervezték, amelyek csak távoli országokban vagy a tévéhirdetésekben léteztek. – Azt olvastam, hogy a világon a legrosszabb besorolást kaptuk – mondta Peri. – Micsoda? – A közlekedés terén. Mi állunk az elso helyen. Képzeld,...